Sétáltam a parkban, és szembesétált velem az Ősz.
Amióta az eszemet tudom, az ősz a kedvenc évszakom. Egyszer, még általános iskolás koromban a tanár néni megkérdezte az osztályt, melyik évszakot szeretjük a legjobban, és miért. A válaszon már akkor sem lepődtem meg. Az osztályom fele gondolkodás nélkül azt felelte: nyár. Persze. A gyerekek örök kedvence a nyár, hiszen akkor nincs iskola. Nem kell tanulni, se házi feladatot írni, viszont annál többet lehet bicajozni, fagylaltot nyalni, és a tóparton sétálni. Az osztály egy része azt válaszolta, hogy a tavaszt kedveli a leginkább. Hogy miért? Az út szélén nyíló színes virágokért, amikből illatos koronát lehet fűzni. A fűillatért, és a melengető napsugarakért. A rég nem hallott szavakért, amikor a szüleik végre újra megengedik, hogy kabát nélkül menjenek ki a játszótérre szaladgálni. Az összes többi osztálytársam a leghidegebb hónapokért rajongott. Hiszen akkor jön a Télapó, meg a Jézuska, és velük együtt érkezik az a rengeteg sok ajándék. Ráadásul esik a hó, lehet szánkózni, hógolyózni, hóembert építeni, korcsolyázni. És én? Bizony, teljesen egyedül maradtam a válaszommal, és ez egy cseppet sem lepett meg. Ki az a bolond, aki szereti az őszt? Hiszen ősszel kezdődik újra az iskola, felelések, dolgozatok sorozata. Hetekig tartó szürkeség, otthonülős délutánok. Beköszönt a hideg idő, az esős, rideg őszi idő, amikor pulcsit kell húzni, meg kabátot, meg sapkát. Mindezzel teljesen tisztában voltam. Ahogy a többiek is. Furcsálló tekintettel meredtek rám, a tanárnő pedig nagy mosollyal az arcán nekem szegezte a kérdést: “Mégis miért szereted az őszt, Alina?”. Hogy miért? Ezeregy dolgot fel tudtam volna sorolni, de egész egyszerűen csak ennyit mondtam: “Azért szeretem, mert még sosem láttam.” A tanárnő felhúzta a szemöldökét, és értetlenül nézett rám. Körbefutott a tekintetem a teremben. Ugyanilyen arcokat láttam magam körül. Nem értették. Senki sem értette. Ezért egy mosolyt erőltetve az arcomra, az előző mondatomat javítva hozzátettem: “Mert akkor van a szülinapom.”.
Read the rest of this entry »

Emlékek vihara, viharok emléke.

Nézem a templom kőfalait, mintha most látnám őket először. Vagy utoljára. Esőcseppek koppannak a fák levelein, feltámad a szél. Jólesik ismeretlenként figyelni a megszokottat, és meglepődni azon, hogy egy-egy csepp a tető ellenére arcon talál. Váratlanul ér a hideg érintés, először is, másodszor is. Egészen beleremegek. És közben valamiért elkezdek sírni.

A szobámban matatok. Rajztábla, hófehér papírlap, színes filctollak, ceruzák, radír. Takaró, kapucnis pulcsi, zokni, párnák. Indulásra kész. Ki az ajtón, egyenesen előre, aztán jobbra. Csüccs. Fel a kopott lila padra, kapucni a fejre, zokni a lábra, takaró alá kucorodva. Egy, kettő, három. Tudom, hogy jössz. Várom. Felnézek, a felhők sötétednek, az idő egyre hűvösebb lesz. Szapora léptek hallatszódnak, mindenki siet, míg én egy helyben ülök és egyszerűen csak élvezem. Kényelembe helyezem magam, majd ceruzát ragadok, és nekiesek. Elképzelem. Vonalakat rajzolok, majd kiszínezem. Aztán végre megérkezik. Egy csepp. Két csepp. Nézem, ahogy egyre pettyesebb lesz a papírom, elázik tőle a rajzom…és mosolyra szalad a szám széle. Csak arra tudok gondolni, hogy soha nem szeretnék máshol elázni, csakis itt. Az erkélyemen. Mert itt, a lila padon ülve lehet a legjobban az esőtől nagyra nőni.

Egyre jobban szakad odakint, de egy cseppet sem bánom. Körülnézek, és azon töprengek, mennyi minden változott. Néhány fát kivágtak már rég, néhány pedig úgy megnőtt, hogy már alig látni át az út túloldalára. A hatalmas lombkoronák takarják a szem elől a régi kilátást. Régen üveg keretezte a képet, és kőpadlón álltam. Mára eltűnt az üveg is, a kő is, épp úgy, ahogy a lila pad. Már mind a múlté. Csak a templom ugyanaz, és az eső, amit annyira szeretek. Nézni, hallgatni. Érezni. Az otthon hangulata. A emlékekkel átitatott biztonság.

Eszembe jut a bőröndöm. A barna, gurulós bőröndöm, ami az előszoba kövén állva arra vár, hogy holnap újra átlibbenhessen a küszöbön, legördülhessen a harmadikról, és vonattal száguldjon egy másik városba. Egy másik életbe. Most úgy érzem, vitába szállnék vele. Mert jön az ősz, jönnek az esők, és én nem akarok máshol ázni, nem akarok más ablakban ülve, takaró alá kucorodva esőt nézni, mert…sehol nincs ilyen illata, mint itthon. Mert itt, a lila pad helyén ülve lehet a legjobban az esőtől nagyra nőni.

A legnehezebb dolog rájönni arra, hogy már nincs hová nőni.

Azt mondod, érdekel a fotózás, én pedig csodálkozva nézek rád. Igazán? Azt mondod, szeretnél olyan szép képeket készíteni, mint amilyeneket nálam látsz. Hát kérdem én…mégis miért nem teszed?

Mostanában az a tapasztalatom, hogy az emberek hajlamosak azt hinni, jó képek csak komolyabb, tükörreflexes gépekkel készülhetnek. Az ismerőseim sorra fordulnak hozzám segítségért, hogy mégis melyiket válasszák, melyiket ajánlom. Tény, hogy ezek a (fél)profi gépek sokkal jobb minőségű képek készítésére alkalmasak, mint kompakt társaik, de hogy szép képeket csak ilyen fényképezőgépekkel lehet csinálni, az bizony tévedés.

Tizenhat éves koromban kezdett el érdekelni a fotózás. Az első szárnycsapásaim alatt nem más volt a társam, mint egy egyszerű Sony-Ericsson mobiltelefon. Rákaptam a fotózás művészetének ízére, és a saját magam különböző pozíciókból való fényképezgetése után hamar magával ragadott ez a világ, a különböző hangulatok, szokatlan pillanatok megörökítése, színek, színek minden mennyiségben, bármikor.

Ha mentem valamerre, fotóztam. Ha otthon ültem, fotóztam. Ha történt valami, fotóztam. Ha nem, hát elővettem a gépet, és fotóztam. Ekkor már a bátyámtól egyre gyakrabban kölcsönkért kompakt Casio volt a segítségemre. Tizenhét voltam, mikor megkaptam életem első saját fényképezőjét, egy kompakt Olympus FE230-at. Szülinapi ajándék volt, a legjobbkor. A fotózás iránti szenvedélyem és szeretetem ekkor teljesedett ki, ekkor voltam a kreativitásom csúcsán. Nem voltak tökéletesek a képeim, de ez nem is igazán érdekelt. Nap mint nap kezembe vettem a gépemet, mert élveztem – és csak ennyi számított. A képek mennyiségi gyarapodása persze felgyorsult, és ezzel egyidejűleg megjelent a nagy Photoshop- és Flickrmánia is. Mindenhova magammal vittem a fényképezőmet. Otthon, tanulás után (és olykor helyette is), éjszakába nyúlóan szerkesztettem a képeket. Képmániásnak neveztek, és igen, az is voltam. Naponta töltöttem fel újabb és újabb fotókat Flickr-re. Nézegettem a többi nagyszerű fotós munkáit. És álmodoztam.

Én nem mondom, hogy nem jó, ha valaki arra vágyik, hogy fotózhasson. De nem kell feleslegesen százezreket kidobni az ablakon azért, hogy aztán a polcon porosodjon a gép. Mindent az elején kell kezdeni, kis lépésekkel haladva felfelé a lépcsőn. Kompakt gépe mindenkinek van otthon. Neked is. Hát ragadd meg, és próbálgasd, hogy mire képes! Aki egy ilyen kis géppel sem élvezi a fotózást, az nem fogja egy nagyobbal sem. Hiszen a kompakt egyszerű, sok tudományt nem igényel. A tükörreflexes bonyolult, tanulni kell, gyakorolni, különben úgy végzi, mint mondtam: a polcon porosodva…

Példának megemlíteném Regős Ingridet. Ő egy tizenkilenc éves fotós lány, aki mára eljutott odáig, hogy portréfotózást is vállal. Érdemes nézegetni a képeit, és egy kicsit elgondolkodni, Ingrid ugyanis nem mással, mint egy kompakt Olympussal fotózik. A képei mégis csodálatosak.

Ami engem illet, már évek óta egy Canon 450D boldog tulajdonosának mondhatom magamat. Mielőtt saját gépet kaptam, bátyám Canonjával ismerkedtem, így nem ért sokként, hogy egy tükörreflexes mennyivel más kategória. Gyakoroltam anno azzal is, ahogy gyakorlok még a mai napig is, a sajátommal. Tapasztalom, próbálgatom. Nem tartom magamat fotósnak. Csak egy lány vagyok, akinek a fotózás a legfőbb (talán egyetlen) hobbija. Mostanság kevesebb képet készítek, elmúlt az a nagy tűz, ami pár éve volt, de a szenvedély megmaradt. Ahova tudom, viszem magammal a gépet, ha más nem, megörökítem a kirándulásokat, nyaralásokat, baráti összejöveteleket. Fotózok most is, ahogy régen tettem, és ahogy a jövőben is tenni fogom. Fotózni fogok akkor is, ha kimegy a divatból.

Annyit szeretnék csak mondani: a gép egymagában nem elég ahhoz, hogy egy kép szép legyen. Kell hozzá maga az ember is. Két szem, mely képes arra, hogy a különleges pillanatokat észrevegye. A fényképező csak egy eszköz, hogy mindezt sikerüljön megörökíteni.

A hétvége nagyszerű volt, valóban. Csakhogy a lány végleg elveszett. Annyi mondandója lenne, annyi mindent megosztana, de ha kérdezik sincs kedve válaszolni. Csak felületesen, félszavakkal, a lényegtelenebbik oldaláról megközelítve. Mert ez most nem olyan, amit szavakkal ki lehetne fejezni, el lehetne mesélni, vagy le lehetne írni. Ezt csak ő érzi, meg az a másik, akivel mostanában olyan sok időt tölt. Más nem értheti, és talán nem is kell, hogy értse. Elég, ha a világ annyit tud, hogy boldog. A többit pedig nem szeretné most senkinek se megsúgni, mert nem érdemes. Elég, ha ő tudja, amit tud. Azok a meseszerű képek egytől-egyig elraktározódnak az emlékezetében, csak attól fél, hogy nem elég mélyen. Hogy a jelen pillanat gondolatait megkoptatja majd az idő. A simogató szavakat elviszi a szél. Visszhang kéne, kőbe vésett vonalak, hogy örökké emlékezzen arra, ami most van, hogy örökké ott csengjenek fülében azok a dallamos mondatok. Le kéne írnia. Igen, bizony. Úgy, ahogy régen is tette. Úgy, hogy ha majd egyszer visszaolvassa, a kacskaringós vonalak leszaladjanak a papírról, és képpé formálódjanak a szeme előtt. A lány elcsendesedett, a naplójára vágyott. Egy kis füzetre, amit nem láthat más. Amibe feljegyezheti a gondolatait, amiket nem akar senki másnak elárulni, csak egyetlen egy embernek az egész földkerekségen: saját magának.

A bőrönd indulásra készen hever a szoba közepén. Holnap indulok, most kivételesen nem haza, Győrbe, hanem…Nagykanizsára! Hurrá, hurrá! Ó, csak a buszutat éljem túl… Amúgy meg nagyszerű lesz a hétvége, érzem. :)

Sajnálatos hír, de a 365-ös project egyértelműen megbukott. :( Sajnálom, egy kicsit elhagytam magam a napokban, és feladtam. Volt egy-két nap, amikor egész egyszerűen csak nem volt időm írni. Akkor még úgy véltem, később pótlom, és minden megy tovább. Aztán eljutottam arra a szintre, hogy már kedvem sem volt írni. Nemhogy pótolni nem akartam, de az adott napi adagot sem volt hangulatom megírni. Fénykép postolása szóba sem jöhetett, 1,5 hete nem volt a kezemben a Canon. Persze alkalmazhattam volna a jól bevált mentőmegoldást: idézet, dalszöveg, esetleg videó? Feleslegesnek éreztem. Azt akarom, hogy a blogomon minden egy-egy apró darab legyen belőlem. Szóljon valamiről, szóljon valakinek. Ne csak egy muszájból kirakott ostobaság legyen, ami nemhogy nektek, de még nekem sem mond semmit. Napokig csak néztem a blogot, és egyre nagyobb bűntudatom támadt az űr miatt, amit itt hagytam, magam mögött. Queen of anything. A királynő nem adhatja fel! Akkor hát, hogyan tovább? Folytassam tovább úgy, hogy eddig sem csináltam rendesen? Elhagytak a szavak. Gondolkodtam, hogy vajon miért is lehet ez, és arra jutottam, hogy a baj az, hogy nincs baj. Minden rendben van most az életemben, és ilyenkor az az igazság, hogy nem tudok írni. Nyilván lenne miről, sőt, sokkal de sokkal több dolog van most a fejemben, sokkal több minden történik velem, mint az elmúlt időszakban, a téli hónapokban bármikor. Új élmények, új érzések. Erről mégis olyan nehéz írni. Sokkal könnyebb, ha van valami gond. Akkor a lelkem kívánja, hogy kiírjam magamból. Kell ahhoz, hogy megkönnyebbüljek. Most viszont valahogy nem megy. Talán azért, mert nem akarok hencegni a boldogságommal, mikor a körülöttem élők küszködnek a problémákkal. Talán másért.
Annyi biztos, hogy hiányzik a blog. Nem akarok (már megint) csalódást okozni, és nem akarok (már megint) csalódni magamban. Elkeserítő, ahogy napról-napra csökken a nézettségem. Nem mintha számítana, de azért mégis. Szóval, folytatom. Hahó, Lilla, hahó kedves Többiek, akik nyaggattatok! FOLYTATOM! Nem tudom mi lesz nyáron, nem tudom hányszor lesz még szünet, de nem akarom feladni, mert a napnál is világosabb, hogy ez kell nekem. Január óta annyi irományom született, amennyi soha előtte. Lehet, hogy nem lesz meg a teljes 365, lehet, hogy lesznek napok, amikor eltűnök, de ez akkor is az én 365-ös projectem lesz. Punktum.

…és én 18:00-kor még az asztal tetején üldögélek, egy távkioldóval a kezemben.

Ez most tényleg más. Mert ő olyan, aki úgy néz rám, hogy ha nem mondja, akkor is tudom, hogy szeret. Minden percben érezteti velem, hogy mennyit érek neki, mennyire fontos vagyok számára, mennyire megbecsül, és mennyire örül, hogy létezem.
Ő olyan, aki tudja, hogy ritka lyukacsos mostanság a memóriám, és ezzel úgy tud viccelődni, hogy azon még én is nevessek. A második látogatásomnál a kezembe adja a kulcsait, és rám, vagyis a memóriámra bízza a döntést, hogy vajon melyik ajtó nyílik az ő albérletükbe – megadva ezzel az esélyt arra, hogy a szomszédok betörőnek nézzenek, ha mondjuk eltévesztem az emeletet (ami, nem mellesleg, valóban majdnem megtörtént). Aztán, ha dideregve hozzábújok, és azt mondom, hogy hideg van náluk, odaadja a pulcsiját, sőt mi több, a teljes védelem és megelőzés érdekében egyből hetet is rám ad. És amikor már úgy nézek ki, mint egy száz kilós szumó bajnok, megtippelteti velem, hogy mennyi idő alatt tudom levenni ezt a hét réteget. Ha veszítek, addig kell dobálnom a dartson, míg 20-ast nem dobok, ha sikerül, kapok egy csókot. Aztán, miután elsőre sikerül, másodszorra növeli a rétegek számát, és csökkenti az időt – így végül jöhet a darts, amivel addig nyaggat, míg el nem hiszem magamról, hogy tudok játszani (és nem csak a vakolatot rongálni). És tényleg, 5-ből 3 nyíl a 20-asban végzi, lány létemre pályacsúcsot döntök. Aztán elkezd ugrálni a matracon, és én ugrálok vele, és nevetek, mert az egész olyan, mintha trambulinon hülyéskednénk. Aztán az egyik ismerőse rám szól, hogy fel fogok fázni, ha harisnyában mászkálok a lakásban, mire ő kiszól a szobából, hogy „Nem tudtad, hogy az angyalok soha nem lesznek betegek…?”. (Létezik olyan lány a Földön, aki ettől a mondattól nem olvadna el?)
Ő olyan, aki azt mondja, tökéletes vagyok (majd hozzáteszi, hogy “persze, hogy nem vagy tökéletes…az a fránya memória…”), és közben nem is tudja, hogy ő mennyire az számomra.

[ Bocsánat, ha most túl sok az ilyen témájú post, ráadásul még nem is aznap írom, hanem csak utólag pótolva, és most mindig minden az életemről szól, de másra nem vagyok képes, mert most ez az, ami velem történik, ez az, ami kitölti a mindennapjaimat, és leköti a gondolataimat. Don’t worry, mindjárt itt a vizsgaidőszak, akkor majd jönnek a kikattanós-becsavarodós-ideges-hisztis-nyafka postok. ^^ ]

Összejöttünk, van ilyen,
Hogy összejöjjön, ahogy egyszer sem
Bolondos kis szerelem
Össze-vissza ver a szívemben
Hajnal körül a rakpart fölül
A Hold a lábunkhoz ül.

Ha átölelsz egy kicsikét,
Azt eltehetjük emléknek
Így, mondd, hogy igen!
Az élet ilyet is tud adni még
Ha el tudod fogadni könnyedén
Mondd így: c’est la vie!

Összenőttünk, tudod-e?
Mint furcsa párok, kik a filmekben
Eleinte sohase,
De bezzeg végül, hogyha kettesben…

***

Megj.: Nem csak Dést szeretem. (: