…sokkal szebb. :) Most kezdem igazán felfogni, hogy vége a sulinak, azt csinálok amit akarok, nincs korán kelés, nincs “érj haza 11-re” (jó, ilyen soha nem is volt :D), nincs tanulás, nincsnincsnincsenek szürke hétköznapok. (Ami azt illeti, nincsenek is napok. Van szombat, a többi meg mind simán nyárnap. Nincs olyan, hogy vasárnap, amikor azért sírunk, hogy jajj, mindjárt vége a hétvégének, és ami mégjobb: nincs hétfő! Ugye, hogy ugye?) Pörgés van, most legalábbis úgy érzem, és remélem ez így is marad. Mászkálok mindenfelé, igyekszem minél több emberrel találkozni, és minél több programot beiktatni, mert nem szeretnék unatkozni. Hiszen ez A középsuli utáni nyaram. Ez az a nyár, aminek a “best summer eveeeer!!” nevet kellene majd adnom szeptemberben, nem? Így szokás legalábbis, azt hiszem. Ehhez képest, a hagyományokkal szakítva idén semmi fix programom nincs. Semmi tavalyi Görögországhoz hasonló, de még csak családi nyaralás sincs tervbe véve. Ami valljuk be, kiábrándító. Én legalábbis (túlságosan) hozzászoktam a jóhoz, és most ez így fura. No de megpróbálom a maximumot kihozni ebből is. Megfogadtam, hogy igenember leszek. Ha hívnak, megyek. Hajrá, hajrá. :)

Egyelőre ami remélhetőleg tuti, az az, hogy megyek majd Sopronba boldogítani szeretett keresztszüleimet és unokatesóimat. :) Nem szeretnék a terhükre lenni, úgyhogy úgy tervezem, hogy meghúzom magam a kertben, napozok és kutyázok. Nap és kutya. Hát nem tökéletes? ^^ Aztán, szóbelik után szerettünk volna 2 barátnőmmel Balcsira is menni, de mivel ilyen irtó bolond esős idő volt, halasztjuk. Egyelőre határozatlan időpontra, de nagyon remélem, hogy valamikor még be tudjuk pótolni. Sundance parkot idén se szeretném kihagyni! :) Egy ismerősöm, aki olykor-olykor felbukkan sötét múltamból (wehehe) hívott nyaralni, meg kijelentette, hogy ha bármikor unatkozok, szóljak, és lemegyünk a Balatonra bulizni. Vagy akármi. Szóval Anna, jegyezd meg jól: csak csettints, és hopp, már el is raboltak!

Telnek a napok. Múlt héten volt anyum szülinapja. Megleptem egy saját készítésű mandulás sütivel, meg virággal. Azt hiszem örült. Szeretem, amikor valaki örül. (:

Találkoztam sokat Adrival, aki eddig is hozzám volt nőve, de most méginkább, és eddig is testvéremként néztem rá, de most méginkább ő lett a kishugim (aki amúgy nővér…vagy ezen vitatkozzunk, “Andi”? :D). Imádom, hogy ennyiszer látom, hogy bármikor átugorhatok hozzá, ha épp jó film megy a tv-ben, és nyugodtan ottragadhatok akár este 10-ig is, néz velem Gossipot és megosztozik velem Chuck-on (ugyeugyeee? *.*), és ad Gurut, ráadásul azt se bánja, ha megzavarom a randiját. Szeretem, hogy mellettem van és azt mondja nekem “minden rendben lesz, ne izgulj máááár”, amikor amúgy tökre izgulok. :)

Egy hete még nyafogtam, hogy mennyire egyedül vagyok, és milyen rossz, hogy nem számíthatok azokra, akikre szeretnék. Aztán egy reggel úgy keltem, hogy “úristen, hát te hülye vagy!”. Azt vártam tőlük, hogy írjanak rám, keressenek, érdeklődjenek, hogy hogy vagyok. Mert nem voltam jól, és hát milyen dolog az, hogy ez senkit nem érdekel?! Találkozni akartam velük, de az, hogy ők nem hívtak sehova, a szememben egyenlő volt egy lerázással. Aztán adtam magamnak egy pofont, és magamra ordítottam, hogy “ne legyél már önző!”. Mert kifejezetten az voltam. Ezek után egész egyszerűen felkerestem őket, és megbeszéltem egy-egy találkozót. Sétálás, pannonhalmi kirándulás, fagyizás, ismét sétálás. És máris megkönnyebbült a lelkem. Örülök, hogy vagytok nekem, LiLi! :)

Óóó, és ma végre megértettem valamit (vagy inkább valakit?)! o.O És ennek most örülök.

Jók voltak az elmúlt napok, jó volt a ma. Holnap pedig hajnalig bulizok. (Úgyis rossssssz lesz!!) Csütörtökön meg Ikrény. ^^