Az élet olyan, mint a testnevelés órai futás. Földing tanár úr mindig azt mondta, hogy mindegy milyen gyorsan futjuk le a kötelező három erdei kört, csak csináljuk meg anélkül, hogy megállnánk.

Hogy felkeverve magad mögött a port végigszáguldod a pályát, hogy mielőbb célbaérj, vagy inkább kellemes tempóban kocogod végig a távot, az a te döntésed. Mindenkinek másképp esik jól. Ez nem verseny. Itt mindegy, hogy mikor éred el a célvonalat, mert mindenkinek külön szalagja van, amit diadalittasan átszakíthat.

Ha vannak céljaid, nem feltétlenül kell hozzájuk időkorlátot rendelned.
Ha úgy érzed, jó úton jársz, ne változtass irányt.
Ha boldog vagy, jól csinálod.

Az egész úgy kezdődött, hogy a kezembe került egy kézzel varrott neszeszer, amit anyum csodálva méregetett. Nekem meg eszembe jutott, hogy régen, amikor mi kicsik voltunk, mennyi mindent varrt nekünk. Volt egy patchwork falvédő az ágyunk fölött, volt lila pöttyös egyenfelsőnk, és volt adventi naptárunk apró kis zsákokkal, amit azóta is minden évben előveszünk. A neszeszerre néztem, aztán anyumra: “Hiszen te is tudsz ilyet varrni.” – szóltam, és azt hiszem, ez a mondat volt az, ami a lavinát elindította.

Tavaly októberben indult a mánia. A szekrény mélyéből újra előkerült a varrógép, a fiókból a tű, a cérna. Sorban készültek a neszeszerek, tolltartók, zsepitartók, zsákok, amikből a végén annyi lett, hogy már nem fértünk el a lakásban. Nem viccelek, a lakás kicsi, a szabad rakodófelületek száma pedig még kisebb. Mit volt mit tenni, belecsaptunk! Mivel egyelőre a nagyobb lakásba való költözés nem kivitelezhető (bár 22 évemből 12-t azzal töltöttem, hogy kertes házról álmodoztam), maradt a “B” terv: megpróbáljuk eladni azt, ami itthon már nem fér el, és másoknak örömet okozni vele. Hamar létre is jött a facebook oldal, megkezdődött a fotósorozatok gyártása. Ami a névválasztást illeti, anyukám a Rose Romantic mellett döntött. Ez a név tűnt a legideálisabbnak, hiszen nemcsak dallamos, de passzol is a stílushoz, amit képvisel – rózsás anyagok, csipkék, fodrok, romantikus hangulat minden mennyiségben.

Azóta eltelt egy év, rengeteg tapasztalattal és pozitív visszajelzéssel gazdagodtunk. A Rose Romantic neve mögött egy egész család áll. Egy álmodozó-vágyakozó, igazi otthonszerető család. Anyukám, Eszter szorgalmasan varr. Naphosszat inspirációkat gyűjt, szabásmintákat rajzol, hihetetlen türelemmel és precizitással dolgozik minden egyes darabon. Ha ideje engedi, munka után első útja a rövidáru és hobby boltokba vezet, ahonnan anyagokat, gombokat, gyöngyöket, szalagokat, cérnákat, apró kis díszeket szerez be. Törekszik arra, hogy egyedi maradjon, olyan igazi Rose Romanticos. :)

Anyukám és Röné, a rénszarvas

Bátyám, Kristóf feladata a grafikai rész – tervezett már névjegykártyát, szórólapot, illetve az ő keze munkája a logó is. Ami engem illet, én vagyok a fotós és a marketinges. Tanulgatom a tárgyfotózást, próbálok nem idegeskedni a téli rossz fényviszonyok miatt, és minél szebb képeket készíteni a varrott holmikról, hogy aztán büszkén mutogathassam a nagyvilágnak, mit tud az én anyukám.

Hogy mindezt jól csináljuk-e, azt mondjátok meg Ti…!

Ha ezek után kíváncsiak vagytok rá, miket készítünk, katt ide.

Alsó tagozatos kisdiákként (még a boszorka néni rajzórái előtt) voltam elég kreatív ahhoz, hogy csak úgy gondoljak egyet, és a pokémon kártyák gyűjtése, a felettéb izgalmas matrica- és szalvétacserélgetés, illetve a színes pupák figurák pöckölgetése mellé kitaláljak egy új játékot az osztálytársaimnak: hirdessünk zártkörű rajzpályázatot! Na, mit szóltok? Minden hétre egy téma, 10-20 Ft nevezési díj. Ti rajzoltok, én bírálok, a nyertes pedig a beadott pénzből ajándékot kap. Ha hiszitek, ha nem, az ötletem meg is valósult. Hogy sikert is aratott, azt azért nem mondanám, de két témában összesen 15 rajzot kaptam a kezembe. Meseország és farsang – ez a két egyszerű szó bűvös varázsszóként hatott, beindítva a lányok (akkor még ártatlan) fantáziáját, arra késztetve őket, hogy színes ceruzát és filctollat ragadjanak, és alkossanak. Mondanom sem kell, a fiúk inkább maradtak a pokémon kártyáknál.

Közhely, de talán igaz, hogy mindenki kreatív a maga módján. Gyerekként annyi mindent csináltunk! Képesek voltunk a falra pingálni, sárkányt eregetni, s elbűvölten nézni, ahogy a színes rugó jobbra-balra ingázik a kezünkben. Kinder tojás figurákkal játszottunk, a szomszédokon tartva a szemünket detektíveknek képzeltük magunkat, s papírlapból hajtogattunk játékokat, amikkel aztán órákhosszat el tudtunk játszani. Szörnyeket képzeltünk az ágy alá, báránynak és farkasnak láttuk a fa lambéria foltjait (na jó, ez lehet, hogy inkább csak E/1), élénk, eleven képekként jelentek meg előttünk a történetek, amiket a könyvekben olvastunk. Hová tűnt mindez? Az iskola ölte ki belőlünk a kreatív vonalat, vagy ez az élet rendje, hogy csak a diákok 1%-a fejleszti tovább képességeit? Vajon jól van az úgy, hogy mindenki tud kockát rajzolni, de a többség azt vallja magáról, hogy nem kreatív, nincsenek önálló ötletei és semmihez sem ért úgy igazán?

A rajzpályázat a második forduló után befuccsolt. Ha jól emlékszem azért, mert kis rajzosaim elkezdtek rám neheztelni, amiért az általuk befizetett összegből csupán holmi büfében vásárolt édességgel jutalmaztam a dobogósokat (pedig minimum csillivilli koronát kellett volna a fejükre raknom, gondolom). Sebaj, azt hiszem ezután tört rám a vágy, hogy valami egészen új projektbe kezdjek, és megalkottam életem első (és utolsó) saját szerkesztésű magazinját. Úgy tűnik, nálam a kettes szám különös erővel bír, ugyanis ez is mindössze két lapszámot élt meg – persze ez már egy másik történet… Annyi biztos, hogy én azóta is kincsként őrzöm a régi barátnők rajzait, és akárhányszor a kezembe kerülnek, megmosolyogtat a sok emlék, ami hozzájuk fűződik. És örülnék neki, ha a majdani gyerekeim nemcsak az okostelefon nyomkodásában lennének verhetetlenek (ó, de hát miről is beszélek én?! addigra az már retró lesz, tudom), és nemcsak az Angry birds-t meg a Sims-t ismernék, hanem lennének olyan játékok, amiket ők maguk találnak ki önnön és mások szórakoztatására. Ha olykor vennék a bátorságot és legyintenének az iskola által diktált szabályokra, és nem hagynák, hogy kiöljék belőlük a képzelőerőt és a kreativitást. Ha folyamatos alkotóvágyat éreznének, és a fejükben egymással viaskodnának a jobbnál jobb ötletek. Ha gumimaci-bárányfelhőket látnának az égen úszni. És néha csinálnának egy rajzpályázatot.

Végszóként stílszerűen álljon itt egy idézet Kölcseytől, általános iskolám névadójától:

“És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”

Egy óra van a képen. Bronzos vonalai megcsillannak a fényben. A mutató vigyázállásban áll, a 12-es számot célozza. Elhiteti, hogy mindjárt jön a következő pillanat. Csak egy kicsit várj, légy türelmes, és az apró nyilacska átvánszonorog a másik számjegyre, ígérem. Hiszen az idő nem áll meg. Valóban azt hiszed?

A betonon ülsz, perzsel a nap. Körülötted mindenki rohan, siet, szalad. Kisgyerekek kergetőznek a téren, biciklikerék gördül el melletted, autó csikorog, busz nyikorog, pöfékel a megállóban, aztán megy tovább. Mindenki mozgásban van, csak te ülsz mozdulatlanul, kezedben a kopottas fényképpel. Meredten nézed az órát, és az óra pimaszul visszapillant rád. Várja, hogy megfejtsd, vajon van-e tovább. Vajon lesz-e következő óra, perc, másodperc. Moccan-e még a mutató? Vagy csupán te szeretnéd ezt képzelni? Megszoktad, hogy az óra ketyeg. Ez a dolga. Mutatja az időt, végtelen köröket szaladva a számlapon. Kattog a mutató, miközben te beszívod és kifújod a levegőt, érzed a pulzusodat, ahogy a vér csorog az ereidben, ahogy a szíved dobban minden másodpercben. De mi van akkor, ha az óra megállt? Ha hazudik a kép, és csupán elhiteti veled, hogy minden rendben megy tovább? Mi van akkor, ha lemerült az elem, ha kicsúszott a helyéről egy apró kis alkatrész, és nincs tovább?

Szemben a buszmegállóban egy öltönyös férfi toporog, karórájára pillant, az utat figyeli, újra az órára téved a szeme, majd a távolt fürkészi. A buszra vár, mintha az élete múlna rajta, de a busz késik. Nem meglepő, csúcsidő van, a forgalomtól tömött minden utca. A férfi siet. Tehetős üzletembernek látszik. Minden bizonnyal egy üzleti tárgyalásra igyekszik, ezért olyan fontos, hogy ne késsen.

Gondolod? Ez csak egy kép, amit magad előtt látsz. Egyetlen pillanat, amiből te kész történetet szősz. Eszedbe sem jut, hogy lehet másképp. Talán éppen az édesapjához siet a kórházba, hogy még egyszer, utoljára láthassa azt az arcot, mely egész életében mellette volt. Talán a kislánya táncfellépésére igyekszik, hogy a büszkeségtől elérzékenyülve, tekintetével végigkísérhesse az első lépéseket. Munkát és kötelességeket felretéve megy a szíve után. Ezeregy opció, keserű-édes lehetőségek, és a te agyad mégis a legegyszerűbbet választja: öltönyben van, akkor biztosan a munka az élete, és amiatt siet. Ez a legkézenfekvőbb, más nem is lehet.

Amit a kezedben tartasz, szintén csak egy kép. Várod, hogy moccanjon a mutató, hiszen ez egy óra. Ez a dolga. Fel sem merül benned, hogy talán már nem működik. Talán már akkor sem mozdult, amikor ez a kép készült róla. Mégis, szinte várod, hogy játsszon veled. Várod, hogy moccanjon már végre az az istenverte mutató, ahogy kell. Végezze a dolgát. Hazudjon, s te szívesen elhiszed minden szavát. Ha kell, verjen át. De nem teszi. Hiába rázod a kezedben tartott papírdarabot, nem változik semmi. Ez nem egy film, hogy gombnyomásra változzon a képkocka. A mutató nem mozdul. Se előre, se hátra. Ennek a történetnek vége. Megállt az idő, örökké annak a bizonyos utolsó percnek a kalitkájába zárva.

Mindannyiunk életében vannak olyan pillanatok, melyek úgy érezzük, örökké tartanak. És mindannyiunk életében van egyetlen olyan pillanat, mely után nincs több. Egy utolsó lélegzetvétel, utolsó szívdobbanás, utolsó másodperc, és nincs tovább. Lemerült az elem. Félrecsúszott egy apró kis alkatrész. Az óra megállt.