Mostanában az a tapasztalatom, hogy az emberek hajlamosak azt hinni, jó képek csak komolyabb, tükörreflexes gépekkel készülhetnek. Az ismerőseim sorra fordulnak hozzám segítségért, hogy mégis melyiket válasszák, melyiket ajánlom. Tény, hogy ezek a (fél)profi gépek sokkal jobb minőségű képek készítésére alkalmasak, mint kompakt társaik, de hogy szép képeket csak ilyen fényképezőgépekkel lehet csinálni, az bizony tévedés.

Tizenhat éves koromban kezdett el érdekelni a fotózás. Az első szárnycsapásaim alatt nem más volt a társam, mint egy egyszerű Sony-Ericsson mobiltelefon. Rákaptam a fotózás művészetének ízére, és a saját magam különböző pozíciókból való fényképezgetése után hamar magával ragadott ez a világ, a különböző hangulatok, szokatlan pillanatok megörökítése, színek, színek minden mennyiségben, bármikor.

Ha mentem valamerre, fotóztam. Ha otthon ültem, fotóztam. Ha történt valami, fotóztam. Ha nem, hát elővettem a gépet, és fotóztam. Ekkor már a bátyámtól egyre gyakrabban kölcsönkért kompakt Casio volt a segítségemre. Tizenhét voltam, mikor megkaptam életem első saját fényképezőjét, egy kompakt Olympus FE230-at. Szülinapi ajándék volt, a legjobbkor. A fotózás iránti szenvedélyem és szeretetem ekkor teljesedett ki, ekkor voltam a kreativitásom csúcsán. Nem voltak tökéletesek a képeim, de ez nem is igazán érdekelt. Nap mint nap kezembe vettem a gépemet, mert élveztem – és csak ennyi számított. A képek mennyiségi gyarapodása persze felgyorsult, és ezzel egyidejűleg megjelent a nagy Photoshop- és Flickrmánia is. Mindenhova magammal vittem a fényképezőmet. Otthon, tanulás után (és olykor helyette is), éjszakába nyúlóan szerkesztettem a képeket. Képmániásnak neveztek, és igen, az is voltam. Naponta töltöttem fel újabb és újabb fotókat Flickr-re. Nézegettem a többi nagyszerű fotós munkáit. És álmodoztam.

Én nem mondom, hogy nem jó, ha valaki arra vágyik, hogy fotózhasson. De nem kell feleslegesen százezreket kidobni az ablakon azért, hogy aztán a polcon porosodjon a gép. Mindent az elején kell kezdeni, kis lépésekkel haladva felfelé a lépcsőn. Kompakt gépe mindenkinek van otthon. Neked is. Hát ragadd meg, és próbálgasd, hogy mire képes! Aki egy ilyen kis géppel sem élvezi a fotózást, az nem fogja egy nagyobbal sem. Hiszen a kompakt egyszerű, sok tudományt nem igényel. A tükörreflexes bonyolult, tanulni kell, gyakorolni, különben úgy végzi, mint mondtam: a polcon porosodva…

Példának megemlíteném Regős Ingridet. Ő egy tizenkilenc éves fotós lány, aki mára eljutott odáig, hogy portréfotózást is vállal. Érdemes nézegetni a képeit, és egy kicsit elgondolkodni, Ingrid ugyanis nem mással, mint egy kompakt Olympussal fotózik. A képei mégis csodálatosak.

Ami engem illet, már évek óta egy Canon 450D boldog tulajdonosának mondhatom magamat. Mielőtt saját gépet kaptam, bátyám Canonjával ismerkedtem, így nem ért sokként, hogy egy tükörreflexes mennyivel más kategória. Gyakoroltam anno azzal is, ahogy gyakorlok még a mai napig is, a sajátommal. Tapasztalom, próbálgatom. Nem tartom magamat fotósnak. Csak egy lány vagyok, akinek a fotózás a legfőbb (talán egyetlen) hobbija. Mostanság kevesebb képet készítek, elmúlt az a nagy tűz, ami pár éve volt, de a szenvedély megmaradt. Ahova tudom, viszem magammal a gépet, ha más nem, megörökítem a kirándulásokat, nyaralásokat, baráti összejöveteleket. Fotózok most is, ahogy régen tettem, és ahogy a jövőben is tenni fogom. Fotózni fogok akkor is, ha kimegy a divatból.

Annyit szeretnék csak mondani: a gép egymagában nem elég ahhoz, hogy egy kép szép legyen. Kell hozzá maga az ember is. Két szem, mely képes arra, hogy a különleges pillanatokat észrevegye. A fényképező csak egy eszköz, hogy mindezt sikerüljön megörökíteni.

…és én 18:00-kor még az asztal tetején üldögélek, egy távkioldóval a kezemben.

Az igazság az, hogy ez a képem már egyszer visszaköszönt, amikor teljesen véletlenül megtaláltam egy ismerős ismerősének profilképei között a facebookon. Nem állította, hogy a sajátja, és azt sem, hogy a kép róla készült. De azért mégis. Elég fura érzés volt látni, ahogy commentekben istenítik a képet, meg a lányt, akiről senki sem tudja, hogy tulajdonképpen…én vagyok. Ráadásul a weheartit-os verzió egy tumblr-ös oldalra hivatkozik forrásként, ami isten tudja honnan szedte a fotót, hiszen mindenki csak találta valahol. Annyi biztos, hogy ezekkel az oldalakkal elindult egy láncreakció, és a képe(i)m úgy tűnik lassan, de biztosan körbejárja a világot – csak éppen engem nem visz magával.