Az élet olyan, mint a testnevelés órai futás. Földing tanár úr mindig azt mondta, hogy mindegy milyen gyorsan futjuk le a kötelező három erdei kört, csak csináljuk meg anélkül, hogy megállnánk.

Hogy felkeverve magad mögött a port végigszáguldod a pályát, hogy mielőbb célbaérj, vagy inkább kellemes tempóban kocogod végig a távot, az a te döntésed. Mindenkinek másképp esik jól. Ez nem verseny. Itt mindegy, hogy mikor éred el a célvonalat, mert mindenkinek külön szalagja van, amit diadalittasan átszakíthat.

Ha vannak céljaid, nem feltétlenül kell hozzájuk időkorlátot rendelned.
Ha úgy érzed, jó úton jársz, ne változtass irányt.
Ha boldog vagy, jól csinálod.

Alsó tagozatos kisdiákként (még a boszorka néni rajzórái előtt) voltam elég kreatív ahhoz, hogy csak úgy gondoljak egyet, és a pokémon kártyák gyűjtése, a felettéb izgalmas matrica- és szalvétacserélgetés, illetve a színes pupák figurák pöckölgetése mellé kitaláljak egy új játékot az osztálytársaimnak: hirdessünk zártkörű rajzpályázatot! Na, mit szóltok? Minden hétre egy téma, 10-20 Ft nevezési díj. Ti rajzoltok, én bírálok, a nyertes pedig a beadott pénzből ajándékot kap. Ha hiszitek, ha nem, az ötletem meg is valósult. Hogy sikert is aratott, azt azért nem mondanám, de két témában összesen 15 rajzot kaptam a kezembe. Meseország és farsang – ez a két egyszerű szó bűvös varázsszóként hatott, beindítva a lányok (akkor még ártatlan) fantáziáját, arra késztetve őket, hogy színes ceruzát és filctollat ragadjanak, és alkossanak. Mondanom sem kell, a fiúk inkább maradtak a pokémon kártyáknál.

Közhely, de talán igaz, hogy mindenki kreatív a maga módján. Gyerekként annyi mindent csináltunk! Képesek voltunk a falra pingálni, sárkányt eregetni, s elbűvölten nézni, ahogy a színes rugó jobbra-balra ingázik a kezünkben. Kinder tojás figurákkal játszottunk, a szomszédokon tartva a szemünket detektíveknek képzeltük magunkat, s papírlapból hajtogattunk játékokat, amikkel aztán órákhosszat el tudtunk játszani. Szörnyeket képzeltünk az ágy alá, báránynak és farkasnak láttuk a fa lambéria foltjait (na jó, ez lehet, hogy inkább csak E/1), élénk, eleven képekként jelentek meg előttünk a történetek, amiket a könyvekben olvastunk. Hová tűnt mindez? Az iskola ölte ki belőlünk a kreatív vonalat, vagy ez az élet rendje, hogy csak a diákok 1%-a fejleszti tovább képességeit? Vajon jól van az úgy, hogy mindenki tud kockát rajzolni, de a többség azt vallja magáról, hogy nem kreatív, nincsenek önálló ötletei és semmihez sem ért úgy igazán?

A rajzpályázat a második forduló után befuccsolt. Ha jól emlékszem azért, mert kis rajzosaim elkezdtek rám neheztelni, amiért az általuk befizetett összegből csupán holmi büfében vásárolt édességgel jutalmaztam a dobogósokat (pedig minimum csillivilli koronát kellett volna a fejükre raknom, gondolom). Sebaj, azt hiszem ezután tört rám a vágy, hogy valami egészen új projektbe kezdjek, és megalkottam életem első (és utolsó) saját szerkesztésű magazinját. Úgy tűnik, nálam a kettes szám különös erővel bír, ugyanis ez is mindössze két lapszámot élt meg – persze ez már egy másik történet… Annyi biztos, hogy én azóta is kincsként őrzöm a régi barátnők rajzait, és akárhányszor a kezembe kerülnek, megmosolyogtat a sok emlék, ami hozzájuk fűződik. És örülnék neki, ha a majdani gyerekeim nemcsak az okostelefon nyomkodásában lennének verhetetlenek (ó, de hát miről is beszélek én?! addigra az már retró lesz, tudom), és nemcsak az Angry birds-t meg a Sims-t ismernék, hanem lennének olyan játékok, amiket ők maguk találnak ki önnön és mások szórakoztatására. Ha olykor vennék a bátorságot és legyintenének az iskola által diktált szabályokra, és nem hagynák, hogy kiöljék belőlük a képzelőerőt és a kreativitást. Ha folyamatos alkotóvágyat éreznének, és a fejükben egymással viaskodnának a jobbnál jobb ötletek. Ha gumimaci-bárányfelhőket látnának az égen úszni. És néha csinálnának egy rajzpályázatot.

Végszóként stílszerűen álljon itt egy idézet Kölcseytől, általános iskolám névadójától:

“És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”

Mostanában az a tapasztalatom, hogy az emberek hajlamosak azt hinni, jó képek csak komolyabb, tükörreflexes gépekkel készülhetnek. Az ismerőseim sorra fordulnak hozzám segítségért, hogy mégis melyiket válasszák, melyiket ajánlom. Tény, hogy ezek a (fél)profi gépek sokkal jobb minőségű képek készítésére alkalmasak, mint kompakt társaik, de hogy szép képeket csak ilyen fényképezőgépekkel lehet csinálni, az bizony tévedés.

Tizenhat éves koromban kezdett el érdekelni a fotózás. Az első szárnycsapásaim alatt nem más volt a társam, mint egy egyszerű Sony-Ericsson mobiltelefon. Rákaptam a fotózás művészetének ízére, és a saját magam különböző pozíciókból való fényképezgetése után hamar magával ragadott ez a világ, a különböző hangulatok, szokatlan pillanatok megörökítése, színek, színek minden mennyiségben, bármikor.

Ha mentem valamerre, fotóztam. Ha otthon ültem, fotóztam. Ha történt valami, fotóztam. Ha nem, hát elővettem a gépet, és fotóztam. Ekkor már a bátyámtól egyre gyakrabban kölcsönkért kompakt Casio volt a segítségemre. Tizenhét voltam, mikor megkaptam életem első saját fényképezőjét, egy kompakt Olympus FE230-at. Szülinapi ajándék volt, a legjobbkor. A fotózás iránti szenvedélyem és szeretetem ekkor teljesedett ki, ekkor voltam a kreativitásom csúcsán. Nem voltak tökéletesek a képeim, de ez nem is igazán érdekelt. Nap mint nap kezembe vettem a gépemet, mert élveztem – és csak ennyi számított. A képek mennyiségi gyarapodása persze felgyorsult, és ezzel egyidejűleg megjelent a nagy Photoshop- és Flickrmánia is. Mindenhova magammal vittem a fényképezőmet. Otthon, tanulás után (és olykor helyette is), éjszakába nyúlóan szerkesztettem a képeket. Képmániásnak neveztek, és igen, az is voltam. Naponta töltöttem fel újabb és újabb fotókat Flickr-re. Nézegettem a többi nagyszerű fotós munkáit. És álmodoztam.

Én nem mondom, hogy nem jó, ha valaki arra vágyik, hogy fotózhasson. De nem kell feleslegesen százezreket kidobni az ablakon azért, hogy aztán a polcon porosodjon a gép. Mindent az elején kell kezdeni, kis lépésekkel haladva felfelé a lépcsőn. Kompakt gépe mindenkinek van otthon. Neked is. Hát ragadd meg, és próbálgasd, hogy mire képes! Aki egy ilyen kis géppel sem élvezi a fotózást, az nem fogja egy nagyobbal sem. Hiszen a kompakt egyszerű, sok tudományt nem igényel. A tükörreflexes bonyolult, tanulni kell, gyakorolni, különben úgy végzi, mint mondtam: a polcon porosodva…

Példának megemlíteném Regős Ingridet. Ő egy tizenkilenc éves fotós lány, aki mára eljutott odáig, hogy portréfotózást is vállal. Érdemes nézegetni a képeit, és egy kicsit elgondolkodni, Ingrid ugyanis nem mással, mint egy kompakt Olympussal fotózik. A képei mégis csodálatosak.

Ami engem illet, már évek óta egy Canon 450D boldog tulajdonosának mondhatom magamat. Mielőtt saját gépet kaptam, bátyám Canonjával ismerkedtem, így nem ért sokként, hogy egy tükörreflexes mennyivel más kategória. Gyakoroltam anno azzal is, ahogy gyakorlok még a mai napig is, a sajátommal. Tapasztalom, próbálgatom. Nem tartom magamat fotósnak. Csak egy lány vagyok, akinek a fotózás a legfőbb (talán egyetlen) hobbija. Mostanság kevesebb képet készítek, elmúlt az a nagy tűz, ami pár éve volt, de a szenvedély megmaradt. Ahova tudom, viszem magammal a gépet, ha más nem, megörökítem a kirándulásokat, nyaralásokat, baráti összejöveteleket. Fotózok most is, ahogy régen tettem, és ahogy a jövőben is tenni fogom. Fotózni fogok akkor is, ha kimegy a divatból.

Annyit szeretnék csak mondani: a gép egymagában nem elég ahhoz, hogy egy kép szép legyen. Kell hozzá maga az ember is. Két szem, mely képes arra, hogy a különleges pillanatokat észrevegye. A fényképező csak egy eszköz, hogy mindezt sikerüljön megörökíteni.