Alsó tagozatos kisdiákként (még a boszorka néni rajzórái előtt) voltam elég kreatív ahhoz, hogy csak úgy gondoljak egyet, és a pokémon kártyák gyűjtése, a felettéb izgalmas matrica- és szalvétacserélgetés, illetve a színes pupák figurák pöckölgetése mellé kitaláljak egy új játékot az osztálytársaimnak: hirdessünk zártkörű rajzpályázatot! Na, mit szóltok? Minden hétre egy téma, 10-20 Ft nevezési díj. Ti rajzoltok, én bírálok, a nyertes pedig a beadott pénzből ajándékot kap. Ha hiszitek, ha nem, az ötletem meg is valósult. Hogy sikert is aratott, azt azért nem mondanám, de két témában összesen 15 rajzot kaptam a kezembe. Meseország és farsang – ez a két egyszerű szó bűvös varázsszóként hatott, beindítva a lányok (akkor még ártatlan) fantáziáját, arra késztetve őket, hogy színes ceruzát és filctollat ragadjanak, és alkossanak. Mondanom sem kell, a fiúk inkább maradtak a pokémon kártyáknál.

Közhely, de talán igaz, hogy mindenki kreatív a maga módján. Gyerekként annyi mindent csináltunk! Képesek voltunk a falra pingálni, sárkányt eregetni, s elbűvölten nézni, ahogy a színes rugó jobbra-balra ingázik a kezünkben. Kinder tojás figurákkal játszottunk, a szomszédokon tartva a szemünket detektíveknek képzeltük magunkat, s papírlapból hajtogattunk játékokat, amikkel aztán órákhosszat el tudtunk játszani. Szörnyeket képzeltünk az ágy alá, báránynak és farkasnak láttuk a fa lambéria foltjait (na jó, ez lehet, hogy inkább csak E/1), élénk, eleven képekként jelentek meg előttünk a történetek, amiket a könyvekben olvastunk. Hová tűnt mindez? Az iskola ölte ki belőlünk a kreatív vonalat, vagy ez az élet rendje, hogy csak a diákok 1%-a fejleszti tovább képességeit? Vajon jól van az úgy, hogy mindenki tud kockát rajzolni, de a többség azt vallja magáról, hogy nem kreatív, nincsenek önálló ötletei és semmihez sem ért úgy igazán?

A rajzpályázat a második forduló után befuccsolt. Ha jól emlékszem azért, mert kis rajzosaim elkezdtek rám neheztelni, amiért az általuk befizetett összegből csupán holmi büfében vásárolt édességgel jutalmaztam a dobogósokat (pedig minimum csillivilli koronát kellett volna a fejükre raknom, gondolom). Sebaj, azt hiszem ezután tört rám a vágy, hogy valami egészen új projektbe kezdjek, és megalkottam életem első (és utolsó) saját szerkesztésű magazinját. Úgy tűnik, nálam a kettes szám különös erővel bír, ugyanis ez is mindössze két lapszámot élt meg – persze ez már egy másik történet… Annyi biztos, hogy én azóta is kincsként őrzöm a régi barátnők rajzait, és akárhányszor a kezembe kerülnek, megmosolyogtat a sok emlék, ami hozzájuk fűződik. És örülnék neki, ha a majdani gyerekeim nemcsak az okostelefon nyomkodásában lennének verhetetlenek (ó, de hát miről is beszélek én?! addigra az már retró lesz, tudom), és nemcsak az Angry birds-t meg a Sims-t ismernék, hanem lennének olyan játékok, amiket ők maguk találnak ki önnön és mások szórakoztatására. Ha olykor vennék a bátorságot és legyintenének az iskola által diktált szabályokra, és nem hagynák, hogy kiöljék belőlük a képzelőerőt és a kreativitást. Ha folyamatos alkotóvágyat éreznének, és a fejükben egymással viaskodnának a jobbnál jobb ötletek. Ha gumimaci-bárányfelhőket látnának az égen úszni. És néha csinálnának egy rajzpályázatot.

Végszóként stílszerűen álljon itt egy idézet Kölcseytől, általános iskolám névadójától:

“És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”

Nem is gondolkodtam előtte, hogy vajon milyen lesz újra találkozni azokkal az emberekkel, akikkel együtt töltöttem négy (esetenként nyolc!) évet. Akikkel anno nap mint nap találkoztam. Akiket bizony nem láttam már vagy hat kerek éve. És milyen volt? Furcsa lehet az ilyen “vadidegen ismerősökkel” beszélgetni, nem? Hiszen, valljuk be, már majdnem elkoptak azok a múltbéli szép emlékek, és jelentés nélkül csengtek fülünkben a régi nevek. Frusztráló lehet és kellemetlen. Talán. Na de nem velük, kéremszépen! Kellemes meglepetésként ért és jó érzéssel töltött el látni, ahogy ennyi különböző egyéniség egy helyre zsúfolódva együtt nevet. Igenis, hogy mindez sokat jelent. Hihetetlen egy társaság, én mondom! :) Tényleg annyira de annyira mások vagyunk, mindenki éli a maga kis életét, kit erre, kit arra sodortak az évek, tegnap mégis felnőtt módjára ültünk egymás mellett egy hosszú asztal körül, és beszélgettünk és nevettünk, mint a legjobb barátok. Körbenéztem, és azt láttam, hogy senki szinte semmit nem változott – ugyanazok az arcok, mosolyok, a beszédstílus, a humorérzék semmit sem változott – mégis annyira de annyira más lett mindenki. Komolyodtunk, változtunk. Felnőttünk. Öröm volt később azt hallani, hogy mindenkinek mennyire tetszett az este, hogy pozitívan csalódtak bizonyos emberekben. Sehol nem volt egy beszólás, egy gonosz megjegyzés. Ahogy Vanda fogalmazott: “csupa szeretet ez az osztály”. :) És tényleg. Ha hat éve, a Kölcsey falai közt ez nem is érződött, most bepótoltuk. Számomra szép emlék marad, annyi biztos. Remélem lesz még hasonlóban részünk így, együtt. Mert néha csak ennyi kell: újra látni az ezer éve elfeledett arcokat, ahogy rád néznek és mosolyognak. ^^