Egy óra van a képen. Bronzos vonalai megcsillannak a fényben. A mutató vigyázállásban áll, a 12-es számot célozza. Elhiteti, hogy mindjárt jön a következő pillanat. Csak egy kicsit várj, légy türelmes, és az apró nyilacska átvánszonorog a másik számjegyre, ígérem. Hiszen az idő nem áll meg. Valóban azt hiszed?

A betonon ülsz, perzsel a nap. Körülötted mindenki rohan, siet, szalad. Kisgyerekek kergetőznek a téren, biciklikerék gördül el melletted, autó csikorog, busz nyikorog, pöfékel a megállóban, aztán megy tovább. Mindenki mozgásban van, csak te ülsz mozdulatlanul, kezedben a kopottas fényképpel. Meredten nézed az órát, és az óra pimaszul visszapillant rád. Várja, hogy megfejtsd, vajon van-e tovább. Vajon lesz-e következő óra, perc, másodperc. Moccan-e még a mutató? Vagy csupán te szeretnéd ezt képzelni? Megszoktad, hogy az óra ketyeg. Ez a dolga. Mutatja az időt, végtelen köröket szaladva a számlapon. Kattog a mutató, miközben te beszívod és kifújod a levegőt, érzed a pulzusodat, ahogy a vér csorog az ereidben, ahogy a szíved dobban minden másodpercben. De mi van akkor, ha az óra megállt? Ha hazudik a kép, és csupán elhiteti veled, hogy minden rendben megy tovább? Mi van akkor, ha lemerült az elem, ha kicsúszott a helyéről egy apró kis alkatrész, és nincs tovább?

Szemben a buszmegállóban egy öltönyös férfi toporog, karórájára pillant, az utat figyeli, újra az órára téved a szeme, majd a távolt fürkészi. A buszra vár, mintha az élete múlna rajta, de a busz késik. Nem meglepő, csúcsidő van, a forgalomtól tömött minden utca. A férfi siet. Tehetős üzletembernek látszik. Minden bizonnyal egy üzleti tárgyalásra igyekszik, ezért olyan fontos, hogy ne késsen.

Gondolod? Ez csak egy kép, amit magad előtt látsz. Egyetlen pillanat, amiből te kész történetet szősz. Eszedbe sem jut, hogy lehet másképp. Talán éppen az édesapjához siet a kórházba, hogy még egyszer, utoljára láthassa azt az arcot, mely egész életében mellette volt. Talán a kislánya táncfellépésére igyekszik, hogy a büszkeségtől elérzékenyülve, tekintetével végigkísérhesse az első lépéseket. Munkát és kötelességeket felretéve megy a szíve után. Ezeregy opció, keserű-édes lehetőségek, és a te agyad mégis a legegyszerűbbet választja: öltönyben van, akkor biztosan a munka az élete, és amiatt siet. Ez a legkézenfekvőbb, más nem is lehet.

Amit a kezedben tartasz, szintén csak egy kép. Várod, hogy moccanjon a mutató, hiszen ez egy óra. Ez a dolga. Fel sem merül benned, hogy talán már nem működik. Talán már akkor sem mozdult, amikor ez a kép készült róla. Mégis, szinte várod, hogy játsszon veled. Várod, hogy moccanjon már végre az az istenverte mutató, ahogy kell. Végezze a dolgát. Hazudjon, s te szívesen elhiszed minden szavát. Ha kell, verjen át. De nem teszi. Hiába rázod a kezedben tartott papírdarabot, nem változik semmi. Ez nem egy film, hogy gombnyomásra változzon a képkocka. A mutató nem mozdul. Se előre, se hátra. Ennek a történetnek vége. Megállt az idő, örökké annak a bizonyos utolsó percnek a kalitkájába zárva.

Mindannyiunk életében vannak olyan pillanatok, melyek úgy érezzük, örökké tartanak. És mindannyiunk életében van egyetlen olyan pillanat, mely után nincs több. Egy utolsó lélegzetvétel, utolsó szívdobbanás, utolsó másodperc, és nincs tovább. Lemerült az elem. Félrecsúszott egy apró kis alkatrész. Az óra megállt.

Nézem a templom kőfalait, mintha most látnám őket először. Vagy utoljára. Esőcseppek koppannak a fák levelein, feltámad a szél. Jólesik ismeretlenként figyelni a megszokottat, és meglepődni azon, hogy egy-egy csepp a tető ellenére arcon talál. Váratlanul ér a hideg érintés, először is, másodszor is. Egészen beleremegek. És közben valamiért elkezdek sírni.

A szobámban matatok. Rajztábla, hófehér papírlap, színes filctollak, ceruzák, radír. Takaró, kapucnis pulcsi, zokni, párnák. Indulásra kész. Ki az ajtón, egyenesen előre, aztán jobbra. Csüccs. Fel a kopott lila padra, kapucni a fejre, zokni a lábra, takaró alá kucorodva. Egy, kettő, három. Tudom, hogy jössz. Várom. Felnézek, a felhők sötétednek, az idő egyre hűvösebb lesz. Szapora léptek hallatszódnak, mindenki siet, míg én egy helyben ülök és egyszerűen csak élvezem. Kényelembe helyezem magam, majd ceruzát ragadok, és nekiesek. Elképzelem. Vonalakat rajzolok, majd kiszínezem. Aztán végre megérkezik. Egy csepp. Két csepp. Nézem, ahogy egyre pettyesebb lesz a papírom, elázik tőle a rajzom…és mosolyra szalad a szám széle. Csak arra tudok gondolni, hogy soha nem szeretnék máshol elázni, csakis itt. Az erkélyemen. Mert itt, a lila padon ülve lehet a legjobban az esőtől nagyra nőni.

Egyre jobban szakad odakint, de egy cseppet sem bánom. Körülnézek, és azon töprengek, mennyi minden változott. Néhány fát kivágtak már rég, néhány pedig úgy megnőtt, hogy már alig látni át az út túloldalára. A hatalmas lombkoronák takarják a szem elől a régi kilátást. Régen üveg keretezte a képet, és kőpadlón álltam. Mára eltűnt az üveg is, a kő is, épp úgy, ahogy a lila pad. Már mind a múlté. Csak a templom ugyanaz, és az eső, amit annyira szeretek. Nézni, hallgatni. Érezni. Az otthon hangulata. A emlékekkel átitatott biztonság.

Eszembe jut a bőröndöm. A barna, gurulós bőröndöm, ami az előszoba kövén állva arra vár, hogy holnap újra átlibbenhessen a küszöbön, legördülhessen a harmadikról, és vonattal száguldjon egy másik városba. Egy másik életbe. Most úgy érzem, vitába szállnék vele. Mert jön az ősz, jönnek az esők, és én nem akarok máshol ázni, nem akarok más ablakban ülve, takaró alá kucorodva esőt nézni, mert…sehol nincs ilyen illata, mint itthon. Mert itt, a lila pad helyén ülve lehet a legjobban az esőtől nagyra nőni.

A legnehezebb dolog rájönni arra, hogy már nincs hová nőni.

Valahol a budai oldalon egy fiú rohangált fel-alá a lakásban. Percenként rápillantott a tv felett lógó faliórára, melynek nagy mutatója egyre vészesebben közeledett a tizenkettes szám felé. Ideges lépéseket tett; hol a szobájába rohant, hol a fürdőbe, hol egy nyakkendőt tartva a kezében, hol egy könyvet. A folyosón elhaladva megtorpant egy pillanatra. A tükör elé állva betűrte az ingjét a nadrágjába, majd egy foghíjas fésűvel hátrasimította rakoncátlan hajtincseit, s az eredménnyel megelégedve büszkén kihúzta magát. Ez volt a tőle telhető, pillanatnyilag elérhető maximum teljesítmény. Nagy szusszanás. Aztán tovább sietett. Egyik dolgot a másik után a táskájába hajította, ügyet sem vetve arra, hogy ruhái gyűrötten kerülnek a zsákba, a fél literes üdítő és az életmentő sonkás szendvics nem túl sok biztonságot nyújtó társaságába. Nem gondolkodott. Nem volt ideje gondolkodni.

[folyt.köv.]

[Éppen olyan fiktív, mint a többi. Érti, aki érti. ;]