..Ann..

Az Ősz

Ann — Tue, 20 Dec 2011 11:30:43 +0000

Sétáltam a parkban, és szembesétált velem az Ősz.
Amióta az eszemet tudom, az ősz a kedvenc évszakom. Egyszer, még általános iskolás koromban a tanár néni megkérdezte az osztályt, melyik évszakot szeretjük a legjobban, és miért. A válaszon már akkor sem lepődtem meg. Az osztályom fele gondolkodás nélkül azt felelte: nyár. Persze. A gyerekek örök kedvence a nyár, hiszen akkor nincs iskola. Nem kell tanulni, se házi feladatot írni, viszont annál többet lehet bicajozni, fagylaltot nyalni, és a tóparton sétálni. Az osztály egy része azt válaszolta, hogy a tavaszt kedveli a leginkább. Hogy miért? Az út szélén nyíló színes virágokért, amikből illatos koronát lehet fűzni. A fűillatért, és a melengető napsugarakért. A rég nem hallott szavakért, amikor a szüleik végre újra megengedik, hogy kabát nélkül menjenek ki a játszótérre szaladgálni. Az összes többi osztálytársam a leghidegebb hónapokért rajongott. Hiszen akkor jön a Télapó, meg a Jézuska, és velük együtt érkezik az a rengeteg sok ajándék. Ráadásul esik a hó, lehet szánkózni, hógolyózni, hóembert építeni, korcsolyázni. És én? Bizony, teljesen egyedül maradtam a válaszommal, és ez egy cseppet sem lepett meg. Ki az a bolond, aki szereti az őszt? Hiszen ősszel kezdődik újra az iskola, felelések, dolgozatok sorozata. Hetekig tartó szürkeség, otthonülős délutánok. Beköszönt a hideg idő, az esős, rideg őszi idő, amikor pulcsit kell húzni, meg kabátot, meg sapkát. Mindezzel teljesen tisztában voltam. Ahogy a többiek is. Furcsálló tekintettel meredtek rám, a tanárnő pedig nagy mosollyal az arcán nekem szegezte a kérdést: “Mégis miért szereted az őszt, Alina?”. Hogy miért? Ezeregy dolgot fel tudtam volna sorolni, de egész egyszerűen csak ennyit mondtam: “Azért szeretem, mert még sosem láttam.” A tanárnő felhúzta a szemöldökét, és értetlenül nézett rám. Körbefutott a tekintetem a teremben. Ugyanilyen arcokat láttam magam körül. Nem értették. Senki sem értette. Ezért egy mosolyt erőltetve az arcomra, az előző mondatomat javítva hozzátettem: “Mert akkor van a szülinapom.”.

A nyolcadik szülinapomon gondolkodtam el először úgy igazán ezen a dolgon. Akkor kaptam ugyanis egy könyvet a nagymamámtól. Nem különösebben vonzott az olvasás azelőtt, de erre a könyvre azonnal ráharaptam. A borítón négy alak állt egymás mellett, körülöttük aranyozott falevelek, virágok, pillangók, és ezüstszín hópelyhek kergetőztek egymással a szélben. A címe ennyi volt: Szeszélyes évszakok. Akkoriban még azt sem tudtam, mit jelent az a szó, hogy szeszélyes, de tetszett a hangzása, ahogy nagymamám a fülembe sziszegte. “Szeszélyes. A szeszélyes ember olyan, mint te, drága csillagom.” – mondta nevetve, és én örültem neki, hogy szeszélyes lehetek, mint az évszakok. A könyvet éjszakákon át lapozgattam, sokszor a takaró alá bújva, a zseblámpa félhomályában futtatva végig szememet a sorokon. Négy teljesen különböző személyről szólt. Négy egyedülállóan különleges egyéniségről, akik a szerző elmondása szerint éppen olyanok voltak, mint az évszakok. Hogy ez pontosan mit jelentett, nem tudtam. Viszont tetszett a történet, és még annál is jobban tetszett a fejemben egyre gyakrabban megfogalmazódó kérdés: vajon tényleg létezhet olyan ember a földön, mint a tavasz, a nyár, az ősz, vagy a tél? Vajon valós alakokról szól a kezemben tartott vaskos kötet?
A kezdeti lelkesedés azonban hamar elillant. A következő két évben a könyv a többi közönséges papírhalmaz között porosodott a polcomon. Végül, egy szép napsütéses napon éppen az utcán sétáltam anyukámmal, amikor a zöldségesnél megpillantottam egy piros pipacsos ruhát. Szerettem az élénk színeket, a mintás ruhák pedig különösen vonzották a tekintetemet. Kislányként mindig az tetszett, ami kitűnt a tömegből – és ez a ruha éppen olyan volt. Kiemelkedett a farmerek és barna rövid nadrágok közül, a színes zöldségek és gyümölcsök között sürögve-forogva pedig különösen jól mutatott. A hozzá tartozó arcot nem is figyeltem, csak a jobbra-balra libbenő ruhát. Akkor vettem észre, hogy időközben elértünk a boltba, amikor édesanyám a kezembe nyomott egy bevásárlókosarat. Még egyszer hátranéztem, aztán eltűntem az áruktól duzzadó sorok között. Magamban megfogadtam, hogy ha nagy leszek, varrok majd egy ilyen pipacsokkal díszített ruhát.
Aznap délután, leckeírás után kint bicikliztem a környéken. Csendes volt az utca, kevés autóval, ám annál több zöld területtel, hatalmas lombos fákkal és illatozó virágágyásokkal. Kellemes hely volt, nagyon szerettem itt élni. Ahogy tekertem az úton körbe-körbe, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy különös dallam hallatszik valahonnan a távolból. Füleltem, és követtem az énekszót, míg meg nem találtam a forrását. A házunk mögött volt egy domb. A domboldalban egy lány ült a fűben. Piros ruhája akarva-akaratlanul is odavonzotta a tekintetet a sárga pitypangokkal pettyezett zöld terület közepére. Ott ült a fűben, és énekelt, lágy, kellemes hangon. Nem akartam megzavarni, de a kíváncsiságom előre hajtott, így egyre közelebb merészkedtem. A lány karamellszín haja loknikban hullott a vállára. Kedves, mosolygós arca volt, orcája kipirosodott a melegtől. Hosszú percekig némán álltam a domb előtt, és ámulattal figyeltem őt. Ekkor tűnt csak fel, hogy a ruháját pipacsminta tarkította. És ekkor ébredtem rá, hogy a lány, aki a fűben ülve a természetnek énekel, nem más, mint a Tavasz. Az én Tavaszom.
Remény csillant a szememben, és a következő napokat azzal töltöttem, hogy cifrábbnál cifrább rajzokat készítettem az általam elképzelt alakokról. A nagymamámtól kapott könyv újra lekerült a polcomról, és évekig nem is került vissza rá. Hol az ágyam mellett hevert, hol az asztalom fiókjába rejtettem, de mindig valahol a közelemben volt. Fő célomként tűztem ki, hogy megtalálom az összes évszak legtökéletesebb megtestesítőjét kicsiny városunkban. Ahányszor az utcákat róttam, emelt fővel közlekedtem, és szemügyre vettem mindenkit, aki elhaladt mellettem. Mindennek persze semmi jelentősége nem volt. Tudtam, hogy nem fogok jutalmat kapni a könyv szerzőjétől, amiért életre keltem az általa megírt történet karaktereit. Tudtam, hogy senki nem fog érte megdicsérni. Csupán magamat szerettem volna szórakoztatni vele. Játszottam, mint egy gyerek – hiszen gyerek voltam. Egy kislány, aki képzelt magának egy küldetést.
A tavasz hamar elmúlt, és én találkoztam a Nyárral. Amint megláttam, tudtam, hogy pontosan ő az, akit keresek. Egy fiatal férfi volt. Szőkésbarna hajú, kék szemű, sportos, ugyanakkor kifinomult, elegáns férfi – pont az a típus, akiért a nők rajonganak. A tóparton pillantottam meg, ahogy épp egy kisfiúval játszott a vízre küldött távirányítós hajókat navigálva. Mosolygott – úgy, hogy az összes hófehér foga kivillant piros ajkai mögül – és nevetett – olyan hangosan és élénken, hogy valószínűleg még a túlparton állók is felkapták rá a fejüket. Ahogy a kisfiúval játszott, látszott rajta, hogy éppen annyira élvezi a játékot, mint fiatalabb társa. Vagy, talán még nála is jobban. Hol a vízzel fröcsélte a jókedvtől visító gyereket, hol a feje fölé kapta, és háromszor megpörgette őt a levegőben. Energikusság és életvidámság áradt belőle. Egy fának támasztva a hátamat órákhosszat ültem a földön, és egy pillanatra sem tudtam levenni róla a tekintetemet. Bámulattal csodáltam őt. Hiszen mi mást tehettem volna?
Ősszel hiába kerestem, nem leltem rá a megfelelő alanyra. Gondoltam, majd ennek is eljön az ideje. Nem sürgettem, nem aggódtam. Télen pedig ismét sikerrel jártam. Bár nem volt könnyű dolgom, a tél alakja végül a jeges január közepén bekopogtatott hozzám egy ősz hajú, csillogó szürke szemű öreg úr formájában. Vele akkor találkoztam, amikor a szüleimmel vonattal utaztunk a távoli rokonokhoz látogatóba. Már akkor éreztem, hogy eljött a várva várt pillanat, amikor a bácsi belépett a fülkénk ajtaján. Talán csak képzeltem, de akkor teljesen meg voltam róla győződve, hogy ahogy az úr elsétált előttem, egy gyenge fuvallatot éreztem az arcomon, és az egész testemen átfutott a hideg. És ahogy újdonsült útitársunk kényelembe helyezte magát velem szemben, az ablakon megjelentek az első jégvirágok, odakint pedig elkezdett esni a hó. Persze lehet, hogy már régóta esett, csak én nem vettem észre, és abban sem voltam biztos, hogy a jégvirágok vonalai akkor rajzolódtak az ablaküvegre. Ám ez egyáltalán nem érdekelt. Mosolyra szaladt a szám széle, és elővettem a táskámból a noteszomat. Vidáman fogtam kezembe a piros tollamat, és egy hatalmas pipát rajzoltam a listám végére – a már meglévő kettő mellé.
Teltek-múltak a hetek, a hónapok, az évek. Búcsút intettem az iskolapadnak, és felnőttem. Bevett szokásommá vált figyelni az utcán az embereket. Nyitott szemmel jártam a buszon, a piacon, a bevásárlóközpontban, a gyógyszertárban, az iskolában, mindenhol. Néztem, de sosem láttam. Kerestem, de sosem találtam. Talán már nem is tudatosan cselekedtem, egyszerűen csak tettem a dolgomat. Játszottam a játékomat. Próbáltam teljesíteni a küldetésemet, amit kislányként olyannyira szerettem volna véghezvinni, de nem sikerült.
Egy októberi napon a parkban sétáltam. Egyedül voltam, de a kellemesen enyhe idő miatt rengetegen voltak aznap odakint. Gyerekzsivajjal vegyült a madárcsicsergés, az avarban csattanó lépések hangjával a falevelek zizegése. Abban a percben éppen erre a zűrzavaros nyugalomra vágytam. Egyik lábamat a másik elé emelve haladtam a bicikliseknek festett sárga csíkon, mikor megpillantottam egy kupac falevelet. Kedvem támadt beleugrani. Miért is ne? Szaladtam, futottam, és hopp, ugrottam. Bele a gondosan összegereblyézett kupac közepébe. Aztán, mivel jó mókának tűnt, elkezdtem a fejem fölé dobálni a leveleket, ami annyira megtetszett a parkban játszadozó gyerekeknek, hogy ujjongva körém gyűltek, és utánoztak engem. Élveztem a pillanatot, és boldog voltam. Örültem a kisgyerekek örömének. Örültem annak, hogy egy kicsit én is újra gyerek lehettem. Aztán hagytam őket maguk között játszani, és továbbsétáltam. És akkor megláttam az Őszt. Velem szemben megjelent egy fiatal nő. Barna bőrdzsekit, és színben hozzá passzoló csizmát viselt, kék farmernadrággal. Hosszú, vöröses-barna fürtjeibe bele-belekapott a szél, olykor egy-egy sárgás falevél simította végig a tincsek vonalát. Gesztenyebarna szemei bennük ragyogó kíváncsisággal meredtek a távolba. A nő egy kupac falevél előtt állt. Büszkén és elégedetten. Pont úgy, mint aki éppen telje-sített egy küldetést.
Amint hazaértem, előkeres-tem a noteszomat. Évek óta nem volt a kezemben, és most sokkal kisebbnek tűnt, mint amilyenre emlékeztem. A táskámból elő-kotortam egy piros színű tollat, és egy pipát rajzoltam a lapra. Végre megtaláltam, amit oly régóta kerestem. Mivel mindig a távolba tekintettem, sosem láttam azt, ami mindvégig ott volt a közvetlen közelemben. Pedig elég lett volna hozzá egy egyszerű tükör. Hiszen az Ősz én vagyok.

/2011.10.02./

Growing up is hard to do

Ann — Thu, 08 Sep 2011 00:37:05 +0000

Emlékek vihara, viharok emléke.

Nézem a templom kőfalait, mintha most látnám őket először. Vagy utoljára. Esőcseppek koppannak a fák levelein, feltámad a szél. Jólesik ismeretlenként figyelni a megszokottat, és meglepődni azon, hogy egy-egy csepp a tető ellenére arcon talál. Váratlanul ér a hideg érintés, először is, másodszor is. Egészen beleremegek. És közben valamiért elkezdek sírni.

A szobámban matatok. Rajztábla, hófehér papírlap, színes filctollak, ceruzák, radír. Takaró, kapucnis pulcsi, zokni, párnák. Indulásra kész. Ki az ajtón, egyenesen előre, aztán jobbra. Csüccs. Fel a kopott lila padra, kapucni a fejre, zokni a lábra, takaró alá kucorodva. Egy, kettő, három. Tudom, hogy jössz. Várom. Felnézek, a felhők sötétednek, az idő egyre hűvösebb lesz. Szapora léptek hallatszódnak, mindenki siet, míg én egy helyben ülök és egyszerűen csak élvezem. Kényelembe helyezem magam, majd ceruzát ragadok, és nekiesek. Elképzelem. Vonalakat rajzolok, majd kiszínezem. Aztán végre megérkezik. Egy csepp. Két csepp. Nézem, ahogy egyre pettyesebb lesz a papírom, elázik tőle a rajzom…és mosolyra szalad a szám széle. Csak arra tudok gondolni, hogy soha nem szeretnék máshol elázni, csakis itt. Az erkélyemen. Mert itt, a lila padon ülve lehet a legjobban az esőtől nagyra nőni.

Egyre jobban szakad odakint, de egy cseppet sem bánom. Körülnézek, és azon töprengek, mennyi minden változott. Néhány fát kivágtak már rég, néhány pedig úgy megnőtt, hogy már alig látni át az út túloldalára. A hatalmas lombkoronák takarják a szem elől a régi kilátást. Régen üveg keretezte a képet, és kőpadlón álltam. Mára eltűnt az üveg is, a kő is, épp úgy, ahogy a lila pad. Már mind a múlté. Csak a templom ugyanaz, és az eső, amit annyira szeretek. Nézni, hallgatni. Érezni. Az otthon hangulata. A emlékekkel átitatott biztonság.

Eszembe jut a bőröndöm. A barna, gurulós bőröndöm, ami az előszoba kövén állva arra vár, hogy holnap újra átlibbenhessen a küszöbön, legördülhessen a harmadikról, és vonattal száguldjon egy másik városba. Egy másik életbe. Most úgy érzem, vitába szállnék vele. Mert jön az ősz, jönnek az esők, és én nem akarok máshol ázni, nem akarok más ablakban ülve, takaró alá kucorodva esőt nézni, mert…sehol nincs ilyen illata, mint itthon. Mert itt, a lila pad helyén ülve lehet a legjobban az esőtől nagyra nőni.

A legnehezebb dolog rájönni arra, hogy már nincs hová nőni.

Csak szenvedéllyel!

Ann — Wed, 03 Aug 2011 11:43:17 +0000

Azt mondod, érdekel a fotózás, én pedig csodálkozva nézek rád. Igazán? Azt mondod, szeretnél olyan szép képeket készíteni, mint amilyeneket nálam látsz. Hát kérdem én…mégis miért nem teszed?

Mostanában az a tapasztalatom, hogy az emberek hajlamosak azt hinni, jó képek csak komolyabb, tükörreflexes gépekkel készülhetnek. Az ismerőseim sorra fordulnak hozzám segítségért, hogy mégis melyiket válasszák, melyiket ajánlom. Tény, hogy ezek a (fél)profi gépek sokkal jobb minőségű képek készítésére alkalmasak, mint kompakt társaik, de hogy szép képeket csak ilyen fényképezőgépekkel lehet csinálni, az bizony tévedés.

Tizenhat éves koromban kezdett el érdekelni a fotózás. Az első szárnycsapásaim alatt nem más volt a társam, mint egy egyszerű Sony-Ericsson mobiltelefon. Rákaptam a fotózás művészetének ízére, és a saját magam különböző pozíciókból való fényképezgetése után hamar magával ragadott ez a világ, a különböző hangulatok, szokatlan pillanatok megörökítése, színek, színek minden mennyiségben, bármikor.

Ha mentem valamerre, fotóztam. Ha otthon ültem, fotóztam. Ha történt valami, fotóztam. Ha nem, hát elővettem a gépet, és fotóztam. Ekkor már a bátyámtól egyre gyakrabban kölcsönkért kompakt Casio volt a segítségemre. Tizenhét voltam, mikor megkaptam életem első saját fényképezőjét, egy kompakt Olympus FE230-at. Szülinapi ajándék volt, a legjobbkor. A fotózás iránti szenvedélyem és szeretetem ekkor teljesedett ki, ekkor voltam a kreativitásom csúcsán. Nem voltak tökéletesek a képeim, de ez nem is igazán érdekelt. Nap mint nap kezembe vettem a gépemet, mert élveztem – és csak ennyi számított. A képek mennyiségi gyarapodása persze felgyorsult, és ezzel egyidejűleg megjelent a nagy Photoshop- és Flickrmánia is. Mindenhova magammal vittem a fényképezőmet. Otthon, tanulás után (és olykor helyette is), éjszakába nyúlóan szerkesztettem a képeket. Képmániásnak neveztek, és igen, az is voltam. Naponta töltöttem fel újabb és újabb fotókat Flickr-re. Nézegettem a többi nagyszerű fotós munkáit. És álmodoztam.

Én nem mondom, hogy nem jó, ha valaki arra vágyik, hogy fotózhasson. De nem kell feleslegesen százezreket kidobni az ablakon azért, hogy aztán a polcon porosodjon a gép. Mindent az elején kell kezdeni, kis lépésekkel haladva felfelé a lépcsőn. Kompakt gépe mindenkinek van otthon. Neked is. Hát ragadd meg, és próbálgasd, hogy mire képes! Aki egy ilyen kis géppel sem élvezi a fotózást, az nem fogja egy nagyobbal sem. Hiszen a kompakt egyszerű, sok tudományt nem igényel. A tükörreflexes bonyolult, tanulni kell, gyakorolni, különben úgy végzi, mint mondtam: a polcon porosodva…

Példának megemlíteném Regős Ingridet. Ő egy tizenkilenc éves fotós lány, aki mára eljutott odáig, hogy portréfotózást is vállal. Érdemes nézegetni a képeit, és egy kicsit elgondolkodni, Ingrid ugyanis nem mással, mint egy kompakt Olympussal fotózik. A képei mégis csodálatosak.

Ami engem illet, már évek óta egy Canon 450D boldog tulajdonosának mondhatom magamat. Mielőtt saját gépet kaptam, bátyám Canonjával ismerkedtem, így nem ért sokként, hogy egy tükörreflexes mennyivel más kategória. Gyakoroltam anno azzal is, ahogy gyakorlok még a mai napig is, a sajátommal. Tapasztalom, próbálgatom. Nem tartom magamat fotósnak. Csak egy lány vagyok, akinek a fotózás a legfőbb (talán egyetlen) hobbija. Mostanság kevesebb képet készítek, elmúlt az a nagy tűz, ami pár éve volt, de a szenvedély megmaradt. Ahova tudom, viszem magammal a gépet, ha más nem, megörökítem a kirándulásokat, nyaralásokat, baráti összejöveteleket. Fotózok most is, ahogy régen tettem, és ahogy a jövőben is tenni fogom. Fotózni fogok akkor is, ha kimegy a divatból.

Annyit szeretnék csak mondani: a gép egymagában nem elég ahhoz, hogy egy kép szép legyen. Kell hozzá maga az ember is. Két szem, mely képes arra, hogy a különleges pillanatokat észrevegye. A fényképező csak egy eszköz, hogy mindezt sikerüljön megörökíteni.

Színezd újra

Ann — Fri, 20 May 2011 22:28:28 +0000

Naplóhiány

Ann — Mon, 16 May 2011 22:46:14 +0000

A hétvége nagyszerű volt, valóban. Csakhogy a lány végleg elveszett. Annyi mondandója lenne, annyi mindent megosztana, de ha kérdezik sincs kedve válaszolni. Csak felületesen, félszavakkal, a lényegtelenebbik oldaláról megközelítve. Mert ez most nem olyan, amit szavakkal ki lehetne fejezni, el lehetne mesélni, vagy le lehetne írni. Ezt csak ő érzi, meg az a másik, akivel mostanában olyan sok időt tölt. Más nem értheti, és talán nem is kell, hogy értse. Elég, ha a világ annyit tud, hogy boldog. A többit pedig nem szeretné most senkinek se megsúgni, mert nem érdemes. Elég, ha ő tudja, amit tud. Azok a meseszerű képek egytől-egyig elraktározódnak az emlékezetében, csak attól fél, hogy nem elég mélyen. Hogy a jelen pillanat gondolatait megkoptatja majd az idő. A simogató szavakat elviszi a szél. Visszhang kéne, kőbe vésett vonalak, hogy örökké emlékezzen arra, ami most van, hogy örökké ott csengjenek fülében azok a dallamos mondatok. Le kéne írnia. Igen, bizony. Úgy, ahogy régen is tette. Úgy, hogy ha majd egyszer visszaolvassa, a kacskaringós vonalak leszaladjanak a papírról, és képpé formálódjanak a szeme előtt. A lány elcsendesedett, a naplójára vágyott. Egy kis füzetre, amit nem láthat más. Amibe feljegyezheti a gondolatait, amiket nem akar senki másnak elárulni, csak egyetlen egy embernek az egész földkerekségen: saját magának.