Stay wonderful » mylife

Rose Romantic csodavarroda

Ann — Mon, 14 Jan 2013 14:50:50 +0000

Ahogy trendivé vált a fotózás, úgy válik most egyre trendibbé az, ha valakinek kézműves hobbija van. Anyukámnak nem volt célja beállni a hosszan kígyózó sor végére, egyszerűen csak unatkozott. Így van ez, ha az ember lánya a hétköznapok nagy részét egyedül tölti. Egy-egy hosszú munkanap után kell valami, ami kikapcsolja – nos, anyukám esetében ez a valami éppen az, ha a varrógépet bekapcsolja. :)

Az egész úgy kezdődött, hogy a kezembe került egy kézzel varrott neszeszer, amit anyum csodálva méregetett. Nekem meg eszembe jutott, hogy régen, amikor mi kicsik voltunk, mennyi mindent varrt nekünk. Volt egy patchwork falvédő az ágyunk fölött, volt lila pöttyös egyenfelsőnk, és volt adventi naptárunk apró kis zsákokkal, amit azóta is minden évben előveszünk. A neszeszerre néztem, aztán anyumra: “Hiszen te is tudsz ilyet varrni.” – szóltam, és azt hiszem, ez a mondat volt az, ami a lavinát elindította.

Tavaly októberben indult a mánia. A szekrény mélyéből újra előkerült a varrógép, a fiókból a tű, a cérna. Sorban készültek a neszeszerek, tolltartók, zsepitartók, zsákok, amikből a végén annyi lett, hogy már nem fértünk el a lakásban. Nem viccelek, a lakás kicsi, a szabad rakodófelületek száma pedig még kisebb. Mit volt mit tenni, belecsaptunk! Mivel egyelőre a nagyobb lakásba való költözés nem kivitelezhető (bár 22 évemből 12-t azzal töltöttem, hogy kertes házról álmodoztam), maradt a “B” terv: megpróbáljuk eladni azt, ami itthon már nem fér el, és másoknak örömet okozni vele. Hamar létre is jött a facebook oldal, megkezdődött a fotósorozatok gyártása. Ami a névválasztást illeti, anyukám a Rose Romantic mellett döntött. Ez a név tűnt a legideálisabbnak, hiszen nemcsak dallamos, de passzol is a stílushoz, amit képvisel – rózsás anyagok, csipkék, fodrok, romantikus hangulat minden mennyiségben.

Azóta eltelt egy év, rengeteg tapasztalattal és pozitív visszajelzéssel gazdagodtunk. A Rose Romantic neve mögött egy egész család áll. Egy álmodozó-vágyakozó, igazi otthonszerető család. Anyukám, Eszter szorgalmasan varr. Naphosszat inspirációkat gyűjt, szabásmintákat rajzol, hihetetlen türelemmel és precizitással dolgozik minden egyes darabon. Ha ideje engedi, munka után első útja a rövidáru és hobby boltokba vezet, ahonnan anyagokat, gombokat, gyöngyöket, szalagokat, cérnákat, apró kis díszeket szerez be. Törekszik arra, hogy egyedi maradjon, olyan igazi Rose Romanticos. :)

Anyukám és Röné, a rénszarvas

Bátyám, Kristóf feladata a grafikai rész – tervezett már névjegykártyát, szórólapot, illetve az ő keze munkája a logó is. Ami engem illet, én vagyok a fotós és a marketinges. Tanulgatom a tárgyfotózást, próbálok nem idegeskedni a téli rossz fényviszonyok miatt, és minél szebb képeket készíteni a varrott holmikról, hogy aztán büszkén mutogathassam a nagyvilágnak, mit tud az én anyukám.

Hogy mindezt jól csináljuk-e, azt mondjátok meg Ti…!

Ha ezek után kíváncsiak vagytok rá, miket készítünk, katt ide.

Új fejezet

Ann — Tue, 16 Oct 2012 12:22:41 +0000

Nemrég egy kedves barátom fotós blogot indított. Mivel nem a szavak embere, nem igazán szeret írni, egy egész estéje ráment arra, hogy pár sornyi blognyitó mondatot megfogalmazzon. Azzal bíztattam, hogy mindig mindent elkezdeni a legnehezebb. Megtenni az első lépést. Egy blog esetében eldönteni, hogy kihez szólsz, milyen stílusban, és mit is szeretnél neki mondani. Most úgy érzem, nemcsak elkezdeni, hanem újrakezdeni is hatalmas feladat. Nem is szeretném túlbonyolítani a dolgokat. Újra itt vagyok. Új köntösbe bújt a blog is, és higgyétek el, én is. Írnám, hogy lelkes vagyok, tele ötletekkel, de ezt úgysem hinné el nekem senki (aki ismer), ezért inkább csak ennyit mondok:
Sziasztok! :)

Más

Ann — Thu, 28 Apr 2011 22:59:45 +0000

Ez most tényleg más. Mert ő olyan, aki úgy néz rám, hogy ha nem mondja, akkor is tudom, hogy szeret. Minden percben érezteti velem, hogy mennyit érek neki, mennyire fontos vagyok számára, mennyire megbecsül, és mennyire örül, hogy létezem.
Ő olyan, aki tudja, hogy ritka lyukacsos mostanság a memóriám, és ezzel úgy tud viccelődni, hogy azon még én is nevessek. A második látogatásomnál a kezembe adja a kulcsait, és rám, vagyis a memóriámra bízza a döntést, hogy vajon melyik ajtó nyílik az ő albérletükbe – megadva ezzel az esélyt arra, hogy a szomszédok betörőnek nézzenek, ha mondjuk eltévesztem az emeletet (ami, nem mellesleg, valóban majdnem megtörtént). Aztán, ha dideregve hozzábújok, és azt mondom, hogy hideg van náluk, odaadja a pulcsiját, sőt mi több, a teljes védelem és megelőzés érdekében egyből hetet is rám ad. És amikor már úgy nézek ki, mint egy száz kilós szumó bajnok, megtippelteti velem, hogy mennyi idő alatt tudom levenni ezt a hét réteget. Ha veszítek, addig kell dobálnom a dartson, míg 20-ast nem dobok, ha sikerül, kapok egy csókot. Aztán, miután elsőre sikerül, másodszorra növeli a rétegek számát, és csökkenti az időt – így végül jöhet a darts, amivel addig nyaggat, míg el nem hiszem magamról, hogy tudok játszani (és nem csak a vakolatot rongálni). És tényleg, 5-ből 3 nyíl a 20-asban végzi, lány létemre pályacsúcsot döntök. Aztán elkezd ugrálni a matracon, és én ugrálok vele, és nevetek, mert az egész olyan, mintha trambulinon hülyéskednénk. Aztán az egyik ismerőse rám szól, hogy fel fogok fázni, ha harisnyában mászkálok a lakásban, mire ő kiszól a szobából, hogy „Nem tudtad, hogy az angyalok soha nem lesznek betegek…?”. (Létezik olyan lány a Földön, aki ettől a mondattól nem olvadna el?)
Ő olyan, aki azt mondja, tökéletes vagyok (majd hozzáteszi, hogy “persze, hogy nem vagy tökéletes…az a fránya memória…”), és közben nem is tudja, hogy ő mennyire az számomra.

[ Bocsánat, ha most túl sok az ilyen témájú post, ráadásul még nem is aznap írom, hanem csak utólag pótolva, és most mindig minden az életemről szól, de másra nem vagyok képes, mert most ez az, ami velem történik, ez az, ami kitölti a mindennapjaimat, és leköti a gondolataimat. Don’t worry, mindjárt itt a vizsgaidőszak, akkor majd jönnek a kikattanós-becsavarodós-ideges-hisztis-nyafka postok. ^^ ]

Ez egy ilyen (jó) nap volt

Ann — Tue, 26 Apr 2011 22:59:02 +0000

Hétfő este a Budavári Labirintusban barangoltunk Lillával, mécsesekkel kirakott utat követtünk, apró ajándékokat kerestünk, mintha gyerekek lennénk újra, és végigmentünk a vaksötétségben kacskaringózó úton, mert mi bizony nagyon bátrak vagyunk. ^^
Ma a makroökonómia előadáson mellette ültem – mellette, m, mint Máté mellett -, együtt jegyzeteltünk, kaptam tőle puszit, amikor a tanár a tábla felé fordult, és végignéztem, ahogy rózsaszín tollal szivecskét rajzol a füzetembe. Ezen dolgok miatt olykor egyik pillanatról a másikra képes vagyok éveket fiatalodni. Újraélem a tiniéveket. :D
Aztáán…kihagytuk az információs társadalom előadást, és helyette könyvtárba mentünk Lillával, aztán a suli előtt az udvaron üldögéltünk, mint a ‘jó gyerekek’. (Hupsz, egy pillanatra megingott a glóriám.) És akkor elhívott Kanizsára – mármint m, mint Máté – és én egyből igent mondtam. Szóval: két hét múlva megyek Kanizsára, yeeey! ^^
Este pedig bowlingozni voltunk, tízen (szaktárs-barátok, plusz Reni, meg Zsófibarátjagábor :)), ami nagyon jó volt, annak ellenére is, hogy iszonyatosan bénán tudok bowlingozni. Egyszer majd csak megtanulok. A remény hal meg utoljára, ugyebár.
Két óra játék-móka-kacagás után nála – mármint m, mint…tudjátok – aludni pedig hab a tortán, csak, hogy tényleg teljesen tökéletes legyen a nap. Egy üveg bor, egy idióta vígjáték, és teljes a rózsaszín köddel borított boldogság (na jó, igazából ezek nélkül is). :)

Húsvét

Ann — Sun, 24 Apr 2011 22:59:56 +0000

Ma kirándultunk egy nagyot anyumékkal. :) Megmásztuk Csókakő „fantasztikus” várát (kéremszépen, egymásrahurcolt kődarabok kéccázért), aztán túráztunk az erdőben Bodajk mellett. Volt fűben ülős piknikezés, magas szikláról kilátás, patakcsobogás, és tóparton napozás. Merthogy a borús kezdet ellenére a végére még a nap is kisütött és kellemes idő lett, szerencsére. Sétáltunk sokat, aminek köszönhetően persze megint sikerült eltévedni (párszor…gyalog, illetve autóval egyaránt :D)… Na de a lényeg, hogy friss levegőn voltunk, és jól elfáradtunk. Én legalábbis biztosan. :)

A húsvétról úgy egyébként annyit, hogy csokitojás- és csokinyuszisereg helyett csak 2 tábla Milkát kaptam, mert nálunk már nem nagyon szokás az ajándékozás, tekintve, hogy bátyám már 25 éves, én meg 20, ~~ráadásul el is vagyok hízva~~. Az említett két szép lila Milkát már be is tömtem, és félek, ugyanezt tettem volna akkor is, ha kettő helyett tizenkettő tábláról beszélünk. Éhségem határtalan, ez van, de már dolgozom az ügyön. Új hét, új kezdet. Vagymi… Amúgy meg, ha bárki locsolási szándékkal csengetni mer holnap kora reggel, sikítok és harapok. És persze semmilyen körülmények között sem nyitok ajtót. Nem csak reggel, hanem úgy amúgy se.