Stay wonderful » novella

Az Ősz

Ann — Tue, 20 Dec 2011 11:30:43 +0000

Sétáltam a parkban, és szembesétált velem az Ősz.
Amióta az eszemet tudom, az ősz a kedvenc évszakom. Egyszer, még általános iskolás koromban a tanár néni megkérdezte az osztályt, melyik évszakot szeretjük a legjobban, és miért. A válaszon már akkor sem lepődtem meg. Az osztályom fele gondolkodás nélkül azt felelte: nyár. Persze. A gyerekek örök kedvence a nyár, hiszen akkor nincs iskola. Nem kell tanulni, se házi feladatot írni, viszont annál többet lehet bicajozni, fagylaltot nyalni, és a tóparton sétálni. Az osztály egy része azt válaszolta, hogy a tavaszt kedveli a leginkább. Hogy miért? Az út szélén nyíló színes virágokért, amikből illatos koronát lehet fűzni. A fűillatért, és a melengető napsugarakért. A rég nem hallott szavakért, amikor a szüleik végre újra megengedik, hogy kabát nélkül menjenek ki a játszótérre szaladgálni. Az összes többi osztálytársam a leghidegebb hónapokért rajongott. Hiszen akkor jön a Télapó, meg a Jézuska, és velük együtt érkezik az a rengeteg sok ajándék. Ráadásul esik a hó, lehet szánkózni, hógolyózni, hóembert építeni, korcsolyázni. És én? Bizony, teljesen egyedül maradtam a válaszommal, és ez egy cseppet sem lepett meg. Ki az a bolond, aki szereti az őszt? Hiszen ősszel kezdődik újra az iskola, felelések, dolgozatok sorozata. Hetekig tartó szürkeség, otthonülős délutánok. Beköszönt a hideg idő, az esős, rideg őszi idő, amikor pulcsit kell húzni, meg kabátot, meg sapkát. Mindezzel teljesen tisztában voltam. Ahogy a többiek is. Furcsálló tekintettel meredtek rám, a tanárnő pedig nagy mosollyal az arcán nekem szegezte a kérdést: “Mégis miért szereted az őszt, Alina?”. Hogy miért? Ezeregy dolgot fel tudtam volna sorolni, de egész egyszerűen csak ennyit mondtam: “Azért szeretem, mert még sosem láttam.” A tanárnő felhúzta a szemöldökét, és értetlenül nézett rám. Körbefutott a tekintetem a teremben. Ugyanilyen arcokat láttam magam körül. Nem értették. Senki sem értette. Ezért egy mosolyt erőltetve az arcomra, az előző mondatomat javítva hozzátettem: “Mert akkor van a szülinapom.”.

A nyolcadik szülinapomon gondolkodtam el először úgy igazán ezen a dolgon. Akkor kaptam ugyanis egy könyvet a nagymamámtól. Nem különösebben vonzott az olvasás azelőtt, de erre a könyvre azonnal ráharaptam. A borítón négy alak állt egymás mellett, körülöttük aranyozott falevelek, virágok, pillangók, és ezüstszín hópelyhek kergetőztek egymással a szélben. A címe ennyi volt: Szeszélyes évszakok. Akkoriban még azt sem tudtam, mit jelent az a szó, hogy szeszélyes, de tetszett a hangzása, ahogy nagymamám a fülembe sziszegte. “Szeszélyes. A szeszélyes ember olyan, mint te, drága csillagom.” – mondta nevetve, és én örültem neki, hogy szeszélyes lehetek, mint az évszakok. A könyvet éjszakákon át lapozgattam, sokszor a takaró alá bújva, a zseblámpa félhomályában futtatva végig szememet a sorokon. Négy teljesen különböző személyről szólt. Négy egyedülállóan különleges egyéniségről, akik a szerző elmondása szerint éppen olyanok voltak, mint az évszakok. Hogy ez pontosan mit jelentett, nem tudtam. Viszont tetszett a történet, és még annál is jobban tetszett a fejemben egyre gyakrabban megfogalmazódó kérdés: vajon tényleg létezhet olyan ember a földön, mint a tavasz, a nyár, az ősz, vagy a tél? Vajon valós alakokról szól a kezemben tartott vaskos kötet?
A kezdeti lelkesedés azonban hamar elillant. A következő két évben a könyv a többi közönséges papírhalmaz között porosodott a polcomon. Végül, egy szép napsütéses napon éppen az utcán sétáltam anyukámmal, amikor a zöldségesnél megpillantottam egy piros pipacsos ruhát. Szerettem az élénk színeket, a mintás ruhák pedig különösen vonzották a tekintetemet. Kislányként mindig az tetszett, ami kitűnt a tömegből – és ez a ruha éppen olyan volt. Kiemelkedett a farmerek és barna rövid nadrágok közül, a színes zöldségek és gyümölcsök között sürögve-forogva pedig különösen jól mutatott. A hozzá tartozó arcot nem is figyeltem, csak a jobbra-balra libbenő ruhát. Akkor vettem észre, hogy időközben elértünk a boltba, amikor édesanyám a kezembe nyomott egy bevásárlókosarat. Még egyszer hátranéztem, aztán eltűntem az áruktól duzzadó sorok között. Magamban megfogadtam, hogy ha nagy leszek, varrok majd egy ilyen pipacsokkal díszített ruhát.
Aznap délután, leckeírás után kint bicikliztem a környéken. Csendes volt az utca, kevés autóval, ám annál több zöld területtel, hatalmas lombos fákkal és illatozó virágágyásokkal. Kellemes hely volt, nagyon szerettem itt élni. Ahogy tekertem az úton körbe-körbe, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy különös dallam hallatszik valahonnan a távolból. Füleltem, és követtem az énekszót, míg meg nem találtam a forrását. A házunk mögött volt egy domb. A domboldalban egy lány ült a fűben. Piros ruhája akarva-akaratlanul is odavonzotta a tekintetet a sárga pitypangokkal pettyezett zöld terület közepére. Ott ült a fűben, és énekelt, lágy, kellemes hangon. Nem akartam megzavarni, de a kíváncsiságom előre hajtott, így egyre közelebb merészkedtem. A lány karamellszín haja loknikban hullott a vállára. Kedves, mosolygós arca volt, orcája kipirosodott a melegtől. Hosszú percekig némán álltam a domb előtt, és ámulattal figyeltem őt. Ekkor tűnt csak fel, hogy a ruháját pipacsminta tarkította. És ekkor ébredtem rá, hogy a lány, aki a fűben ülve a természetnek énekel, nem más, mint a Tavasz. Az én Tavaszom.
Remény csillant a szememben, és a következő napokat azzal töltöttem, hogy cifrábbnál cifrább rajzokat készítettem az általam elképzelt alakokról. A nagymamámtól kapott könyv újra lekerült a polcomról, és évekig nem is került vissza rá. Hol az ágyam mellett hevert, hol az asztalom fiókjába rejtettem, de mindig valahol a közelemben volt. Fő célomként tűztem ki, hogy megtalálom az összes évszak legtökéletesebb megtestesítőjét kicsiny városunkban. Ahányszor az utcákat róttam, emelt fővel közlekedtem, és szemügyre vettem mindenkit, aki elhaladt mellettem. Mindennek persze semmi jelentősége nem volt. Tudtam, hogy nem fogok jutalmat kapni a könyv szerzőjétől, amiért életre keltem az általa megírt történet karaktereit. Tudtam, hogy senki nem fog érte megdicsérni. Csupán magamat szerettem volna szórakoztatni vele. Játszottam, mint egy gyerek – hiszen gyerek voltam. Egy kislány, aki képzelt magának egy küldetést.
A tavasz hamar elmúlt, és én találkoztam a Nyárral. Amint megláttam, tudtam, hogy pontosan ő az, akit keresek. Egy fiatal férfi volt. Szőkésbarna hajú, kék szemű, sportos, ugyanakkor kifinomult, elegáns férfi – pont az a típus, akiért a nők rajonganak. A tóparton pillantottam meg, ahogy épp egy kisfiúval játszott a vízre küldött távirányítós hajókat navigálva. Mosolygott – úgy, hogy az összes hófehér foga kivillant piros ajkai mögül – és nevetett – olyan hangosan és élénken, hogy valószínűleg még a túlparton állók is felkapták rá a fejüket. Ahogy a kisfiúval játszott, látszott rajta, hogy éppen annyira élvezi a játékot, mint fiatalabb társa. Vagy, talán még nála is jobban. Hol a vízzel fröcsélte a jókedvtől visító gyereket, hol a feje fölé kapta, és háromszor megpörgette őt a levegőben. Energikusság és életvidámság áradt belőle. Egy fának támasztva a hátamat órákhosszat ültem a földön, és egy pillanatra sem tudtam levenni róla a tekintetemet. Bámulattal csodáltam őt. Hiszen mi mást tehettem volna?
Ősszel hiába kerestem, nem leltem rá a megfelelő alanyra. Gondoltam, majd ennek is eljön az ideje. Nem sürgettem, nem aggódtam. Télen pedig ismét sikerrel jártam. Bár nem volt könnyű dolgom, a tél alakja végül a jeges január közepén bekopogtatott hozzám egy ősz hajú, csillogó szürke szemű öreg úr formájában. Vele akkor találkoztam, amikor a szüleimmel vonattal utaztunk a távoli rokonokhoz látogatóba. Már akkor éreztem, hogy eljött a várva várt pillanat, amikor a bácsi belépett a fülkénk ajtaján. Talán csak képzeltem, de akkor teljesen meg voltam róla győződve, hogy ahogy az úr elsétált előttem, egy gyenge fuvallatot éreztem az arcomon, és az egész testemen átfutott a hideg. És ahogy újdonsült útitársunk kényelembe helyezte magát velem szemben, az ablakon megjelentek az első jégvirágok, odakint pedig elkezdett esni a hó. Persze lehet, hogy már régóta esett, csak én nem vettem észre, és abban sem voltam biztos, hogy a jégvirágok vonalai akkor rajzolódtak az ablaküvegre. Ám ez egyáltalán nem érdekelt. Mosolyra szaladt a szám széle, és elővettem a táskámból a noteszomat. Vidáman fogtam kezembe a piros tollamat, és egy hatalmas pipát rajzoltam a listám végére – a már meglévő kettő mellé.
Teltek-múltak a hetek, a hónapok, az évek. Búcsút intettem az iskolapadnak, és felnőttem. Bevett szokásommá vált figyelni az utcán az embereket. Nyitott szemmel jártam a buszon, a piacon, a bevásárlóközpontban, a gyógyszertárban, mindenhol. Néztem, de sosem láttam. Kerestem, de sosem találtam. Talán már nem is tudatosan cselekedtem, egyszerűen csak tettem a dolgomat. Játszottam a játékomat. Próbáltam teljesíteni a küldetésemet, amit kislányként olyannyira szerettem volna véghezvinni, de nem sikerült.
Egy októberi napon a parkban sétáltam. Egyedül voltam, de a kellemesen enyhe idő miatt rengetegen voltak aznap odakint. Gyerekzsivajjal vegyült a madárcsicsergés, az avarban csattanó lépések hangjával a falevelek zizegése. Abban a percben éppen erre a zűrzavaros nyugalomra vágytam. Egyik lábamat a másik elé emelve haladtam a bicikliseknek festett sárga csíkon, mikor megpillantottam egy kupac falevelet. Kedvem támadt beleugrani. Miért is ne? Szaladtam, futottam, és hopp, ugrottam. Bele a gondosan összegereblyézett kupac közepébe. Aztán, mivel jó mókának tűnt, elkezdtem a fejem fölé dobálni a leveleket, ami annyira megtetszett a parkban játszadozó gyerekeknek, hogy ujjongva körém gyűltek, és utánoztak engem. Élveztem a pillanatot, és boldog voltam. Örültem a kisgyerekek örömének. Örültem annak, hogy egy kicsit én is újra gyerek lehettem. Aztán hagytam őket maguk között játszani, és továbbsétáltam. És akkor megláttam az Őszt. Velem szemben megjelent egy fiatal nő. Barna bőrdzsekit, és színben hozzá passzoló csizmát viselt, kék farmernadrággal. Hosszú, vöröses-barna fürtjeibe bele-belekapott a szél, olykor egy-egy sárgás falevél simította végig a tincsek vonalát. Gesztenyebarna szemei bennük ragyogó kíváncsisággal meredtek a távolba. A nő egy kupac falevél előtt állt. Büszkén és elégedetten. Pont úgy, mint aki éppen teljesített egy küldetést.
Amint hazaértem, előkerestem a noteszomat. Évek óta nem volt a kezemben, és most sokkal kisebbnek tűnt, mint amilyenre emlékeztem. A táskámból előkotortam egy piros színű tollat, és egy pipát rajzoltam a lapra. Végre megtaláltam, amit oly régóta kerestem. Mivel mindig a távolba tekintettem, sosem láttam azt, ami mindvégig ott volt a közvetlen közelemben. Pedig elég lett volna hozzá egy egyszerű tükör. Hiszen az Ősz én vagyok.

/2011.10.02./

Álomkép a múltból

Ann — Sun, 09 Nov 2008 11:50:16 +0000

Hétfő volt, borús, őszi reggel. Riadtan ébredt. Tudta, hogy ez a nap, ez a hétfő most más lesz, mint a többi, de remény, boldogság, izgalom helyett kétségbeesést, keserves aggodalmat érzett. Zavartan körbetekintett a szobájában, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy tényleg „itt és most” van, hogy az álom végetért, nincs tovább. Egy dolgon megakadt a pillantása. Az éjjeliszekrényén feküdt a naptárja, melynek számait az októberi hangulatot jelképező, megsárgult falevelek keretezték, és a szám, melyet mutatott: 20. Beleremegett, érezte, hogy keze libabőrös lesz a gondolattól, mely feléje száguldott, de mielőtt elérhette volna, megrázta a fejét, és elhessegette a körülötte lebegő félelem fellegét, majd belebújt a papucsába, hogy lemenjen a konyhába és elkészítse szokásos reggeli kávéját. Férje még ott feküdt az ágyban. Egy pillanatig megállt, hogy halk szuszogását hallgassa. Ez mindig megnyugtatta kicsit, hiszen ott feküdt az ember, aki szerette, aki bármit megtett volna érte, aki mellett teljes biztonságban volt, akitől két szép gyermeke volt, aki kitartott mellette, még ha azt ő nem is érdemelte meg. De ma nem sikerült, ma érezte, hogy valami nincs rendben. Ezen a szürke reggelen még a kávé sem tűnt finomnak, pedig szerette, már egész fiatal kora óta kávéval indultak a komor reggelek. Szűntelenül egy gondolat járt a fejében, mely már hetek, hónapok, sőt, talán évek óta ott motoszkált valahol mélyen, és most az álom hatására a felszínre tört. Nem volt boldog. Nem kívánhatott volna soha szebb életet magának, de mégsem volt boldog. A gyerekeit imádta, értük élt, a férjét tisztelte, viszont – bár még magának is nehezen vallotta be – nem szerette. Sokszor próbálkozott már érzelmei irányításával, mert akarta, tényleg akarta, de mind hiába. Így hát folytatta a színészkedést, melybe az évek során olyannyira beletanult, hogy még legközelebbi barátnői sem tudták róla, hogy ez csak egy szerep, és valójában, az álarc alatt szenved. Pedig szenvedett. Nem tudott tőle szabadulni, üldözte a tudat, hogy talán már sosem láthatja újra őt. Beleremegett, de maga sem értette, mitől más ez a reggel, mint a többi. Hiszen sokszor eszébe jutott Rick, az első és talán egyetlen igaz szerelme, akit az ágyban nyugodtan alvó Tom miatt hagyott el. De ez most más volt, a megszokott bűntudat helyett most valami sokkal bizarrabbat érzett.

Álmában egy mezőt látott, pipaccsal, tulipánnal, margarétával tarkított, színes, illatos mezőt. Egy fiatal szerelmespár szaladt a tópart irányába, szűk ösvényt hagyva maguk mögött. A ragyogó napfényben nem látszott az arcuk, csak gyermeteg boldogságuk hangját susogta a szél, majd a kacagás elhalkult, változott a kép. Egy dohos, régimódi könyvtárban találta magát. Egy ideig csend volt, csak a tudásszomjas diákok könylapozgatása hallatszott, majd felhangzott az ismerős kacagás. Rohant a hang irányába, kereste a tulajdonosát, látni akarta az arcát, csak egy pillanatra! Elkésett, a kép tovaszállt. Egy szűk macskaköves utcán találta magát. Nem volt egyedül, az utca tele volt munkába siető, sötét ruhás, gondterhelt arcú emberekkel. Kishíján fellökték, mikor a tömeg szétvált előtte, és észrevett egy egészen különleges, barna hajú lányt. Az út közepén állt mozdulatlanul, mintha várt volna valamire. Piros kabátjával kitűnt az utca emberei közül, ráadásul nem zavarta, hogy esőnek nyoma sem volt, kitartóan szorította a feje felett billegő piros esernyőt. Elindult a lány felé, látni szerette volna, hogy kicsoda. Már egészen közel ért hozzá, mikor a távolból, talán a messzi múltból, ismét felcsendült az immár férfias, boldog nevetés. Felnézett, a feje fölött megpillantotta a piros esernyőt. Az imént látott lány eltűnt. Ő maga volt a lány. Egy gyengéd érintést érzett a derekán, mintha valaki hátulról lágyan átölelte volna. Érezte a mező, a könyvtár illatát, fülében még csengett a kacagás. Egy hang halkan a fülébe súgta: „Örökké szeretlek.”. Becsukta a szemét, átadta magát emlékeinek, egy könnycsepp gördült le az arcán. Mindennél jobban látni szerette volna a férfit. Érezte, tényleg érezte, hogy ott van, mögötte áll. Megfordult. Nem állt mögötte senki. Az utca még mindig tele volt munkába siető üzletemberekkel, senki nem törődött vele, a lánnyal, aki csalódottan állt a tömegben, és hiába várt. Ekkor eleredt az eső. Többen bosszúsan mérgelődtek, és még gyorsabban siettek munkahelyükre, mint eddig. Lassan kiürült az utca, a siető tűsarkúak kopogását felváltotta az esőcseppek kopogása az aszfalton. Az esőcseppek szomorú kopogása… Kopp…örökké…kopp…szeretlek… És a következő pillanatban már riadtan ült az ágyában.

Félretette kávéját, berohant a hálóba, és egy kopott füzetet vett elő a legféltettebb kincseit őrző ládából. Halkan kellett keresgélnie, hiszen férje még mindig nem volt ébren. Kisietett a szobából, maga elé tette az emlékekkel teli füzetet. Régi naplója volt az, amit még a házassága előtti időkben írt. Iskoláról, barátnőkről, családi vitákról, szebb, és kevésbé boldog napokról, de legfőképpen Rickről. Elkezdte lapozgatni, beleolvasgatott régi élete mindennapjaiba, mosolygott magán, hogy anno milyen aprócskák voltak a problémái a mostaniakhoz képest. Arcára fagyott a mosoly, mikor a következő oldalon egy vidám, elegáns fiatalember nézett vissza rá. Rick egy barna fürtös lányt tartott a karjai közt. Mindkettőjük arca ragyogott a boldogságtól, szabadok voltak, fiatalok, szerelmesek. A kép alá kacskaringós betűkkel a következőt írták: „Örökké szeretlek, Amelie!”. Rick írása volt. Egy vallomás, mely azóta sem hagyja nyugodni. Azt tartotta élete egyetlen hibájának, hogy elengedte Ricket. Nem okolta a férfit, hiszen ő volt hűtlen, ő hagyta cserben, ő alázta meg, nem Rick. De nap mint nap rá kellett ébrednie, hogy hiányzik neki a férfi. Október 20. Ezen a napon találkoztak először. Rick születésnapja. Szerelmük kezdete…

Amelie a telefonhoz rohant. Az irodát tárcsázta, szólni akart a főnökének, hogy ma nem tud bemenni dolgozni, más fontos elintéznivalója akadt. Nem vették fel. Gondolta, majd később újra megpróbálja. Gyorsan elkészítette a gyerekek reggelijét, elcsomagolta a tízóraijukat, a férjének pedig egy röpke üzenetet hagyott a hűtőn: „Kérlek menj el a gyerekekért suli után! Este találkozunk.”. Magára kapta piros szövetkabátját, leakasztotta a fogasról az esernyőjét, és kiszaladt a házból. Az ajtó előtt megállt, és még visszanézett az otthonára. Olyan furcsa érzés fogta el, mintha el kéne búcsúznia a háztól, és a benne nyugodtan pihenő családjától. Lelkiismerete visszahúzta, egy hang azt ismételgette a fejében, hogy térjen vissza a valóságba, folytassa az életét, üljön vissza az ebédlőasztalhoz, fejezze be a kávéját és menjen dolgozni. Ezúttal azonban nem hallgatott a hangra, engedett érzelmeinek, cselekedni akart…! Úgyhogy elindult a csendes, ébredező utcán a belváros felé.

Elment férje munkahelye előtt, ahol régen titkárnőként dolgozott, a sarki ABC-t is maga mögött hagyta, ahová reggelente friss pékáruért járt. A zöldséges köszönését meg sem hallva sietett tovább, át a parkon, ahová annyi szép emlék fűzte, míg végül elért egy nyugodt kis utcához, melyen megannyi különböző színű sorház pislogott rá. Annyira megváltozott a régen oly sokszor látott környék, mely szinte a második otthona volt, hogy gondolkodnia kellett, emlékeiben kutatnia, melyik lehet az a bizonyos ház. Végül megpillantotta a sárga színű aprócska palotát, melyen a 6-os házszám díszelgett. Nyílott az ajtó, egy férfi rohant le a lépcsőn. Amelie szíve olyan gyorsan kalimpált, hogy már-már kiugrott a helyéről. Messze állt, így nem láthatta a férfi arcát, de meg volt róla győződve, hogy csak Rick lehet az. Ki más lenne? A magas, öltönyös ember beszállt a ház előtt parkoló fekete autóba, és elindult. Amelie sem tétovázott, leintett egy taxit és a koromsötét kocsi irányába eredt.

A taxiban még feszültebbnek érezte magát. Az előttük haladó fekete kocsi már rég kiért a városból, szürke, ködbe burkolózó dimbes-dombos táj fogadta az arra tévedőket. Kételkedhetett volna, hogy Rick nem is dolgozni megy – mint ahogy eredetileg képzelte -, hiszen miért menne vidékre dolgozni az, aki egy nagyváros központjában lakik? De nem kételkedett, gondolatai teljesen másfelé jártak. Eszébe jutott reggeli félelme, melyet már hiába hessegetett, egyre erősebb és erősebb lett. Izgatott volt, hogy Rick hogyan fog reagálni ha meglátja őt. Most minden olyan ingatagnak tűnt, mintha még az sem lenne biztos, hogy ha kiszáll a kocsiból, a föld szilárdan megtartja őt. Csak akkor tért magához, mikor a taxi hirtelen fékezett. Amelie megköszönte a fuvart és kilépett a kocsiból. Kirázta a hideg, mikor észrevette, hová érkeztek. Baljós szellő fújdogált… A fekete autó ajtajai kinyíltak, és a férfin kívül még egy idős házaspár, egy asszony, és egy kisfiú is kiszálltak. Rick átölelte az asszonyt, és megfogta a kisfiú kezét. Amelie szinte összeesett a csodálkozástól, erre nem számított, hiszen ő meg volt róla győződve, hogy a férfi egyedül utazik, a munkahelyére. Átfutott gondolatain, hogy talán mégsem kellett volna idejönnie, talán olyat fog látni, amit nem akar. Nem azért, mert a férfi házas ember volt, nem. Azért, mert a férfi, akiről azt hitte, hogy élete szerelme, valójában nem Rick volt. Hanem Rick öccse.

A család keserves arccal a temető felé indult. Amelie reszketve követte őket, ügyelve arra, hogy ne vegyék észre. Az őszi falevelek szomorúan ropogtak lépéseitől, a szél annyira felerősödött, hogy szinte küzdenie kellett azért, hogy haladni tudjon. Mintha az égiek vissza akarták volna fordítani őt, óvni a szörnyű valóságtól. Egy egészen kicsi része még reménykedett, hogy gondolatai csak az ő agyszüleményei, és ezt az egész temető-dolgot csak ő érti félre. Ekkor odaért a gyülekezethez. Amelie felismerte a sír körül álló arcokat, mind-mind Rick családtagjai, barátai voltak; de hiába kereste a férfi tekintetét, hogy meggyőződhessen arról, minden rendben van. Amint a pap belekezdett búcsúzó szövegébe, a nő teljes lénye felett eluralkodott a keserű igazság: elkésett. Alig kapott levegőt, könnyei hullottak mint a záporeső, rohant, rohant a temetőből, rohant kísértő múltja és jövője elől. Futott, futott a végtelenbe, már nem is látott a könnyeitől. Esernyőjét is elhagyta az úton, csak a naplóját szorította magához, az utolsó dolgot, ami Rickhez fűzte, amit a férfinak szánt ajándékba. Szaladt, észre se vette a feléje közeledő autót, ami hiába fékezett…már késő volt.

A macskaköves úton állt. A fekete ruhás emberek most sem vették észre, csak elsiettek mellette, mintha levegő lenne. A felkelő nap sugarai lilás-pirossá festették az eget, aranyló fény ragyogta be az utcát. Pár pillanatig csak a meseszép égre koncentrált, s mire újra az útra tekintett, a komor arcú öltönyösök között egyre több és több fehér ruhás, mosolygós alak jelent meg. Látták őt, nem néztek át rajta, nem sétáltak el mellette üdvözlés nélkül. És ekkor felcsendült a kacagás, harsány és élettel teli kacagás, mely már úgy hiányzott neki. Valaki hátulról megfogta a derekát, átölelte. Amelie megfordult. Rick állt előtte, az igazi Rick. Olyan erősen szorította magához, amennyire csak tudta, éreznie kellett, hogy tényleg ott van, hogy tényleg ő az. „Sajnálom, el sem tudod képzelni, mennyire sajnálom...!” – suttogta könnyeivel küzködve, arcát a férfi öltönyébe temetve, s még folytatni akarta, csak nem találta a megfelelő szavakat. Rick elmosolyodott, és azt mondta: „Nincs mit sajnálnod.” – hangja őszinteséget sugallt. Kezével lágyan felemelte Amelie arcát a válláról. Hosszan a szemébe nézett, mely nem tükrözött se haragot, se fájdalmat, csakis nyugalmat és boldogságot. Ez az érzés átragadt Ameliere, és úgy érezte, örökké fog tartani. Rick egy csókot nyomott a lány ajkára. „Most pedig menj, téged még várnak haza...!”

Egy ágyon tért magához, de ez nem a sajátja volt. Nem érezte az otthoni illatokat, semmi megszokott neszt nem hallot. Elfordította fejét, és az éjjeliszekrényen egy rajzot talált. Egy rajzot, melyen az állt: „Gyógyulj meg anyu! Hiányzol, apa borzalmasan főz.”. Az üzenet a kislánya tollából származott, ezt a keszekusza betűk elárulták. A rajzon négy pálcikaember volt látható – ez kisfia kézügyességére utalt – és ez a négy pálcikaember egy család volt, az ő családjuk. Felettük egy piros esernyőt vitt a szél az eső utáni szivárványtól tarkán ragyogó ház felé, mely nem volt más, mint az otthona. A rajz mellett hevert a naplója, szakadtan, sárosan, még kopottabban, mint azelőtt. Utolsó oldalánál volt nyitva, melyen egy eddig soha nem látott írást talált: „El kell fogadnunk, hogy az álom lehet bármily szép, nekünk mégis a valóságot kell élnünk, de azt teljes odaadással, teljes szívből. A múlt az múlt, a jövőd azonban csak rajtad áll, ezt sose feledd. Szeretlek! Tom”. Egy könnycsepp gördült le az arcán. Hallotta az orvosok hangját: „Nagyon szerencsés nő a maga felesége, uram. Akár meg is halhatott volna, hiszen leállt a szíve, és mégis itt van köztünk, mint akibe visszalehelték az életet... Kapott egy új esélyt.”

[by ann]

A bohóc

Ann — Tue, 03 Jun 2008 16:44:03 +0000

Állt a színpadon, és a rá szegeződő tekinteteket fürkészte. Nem tudott leolvasni róluk az ég világon semmit, csak bamba, kifejezéstelenül üres szempárokat látott maga előtt. Egyedül egy kisfiú nevetett valahol a hátsó sorok egyikében, de ő is csak azért, mert valami izgalmas anyagot vélt felfedezni a széke aljára tapadva. Csak állt a színpadon a síri csendben, és várt. Kezdte egyre szerencsétlenebbnek érezni magát a bohócruhában. Minek kellett egyáltalán elvállalnia ezt a tarka maskarás szerepet?! Ordítani tudott volna kínjában, de tovább játszott. Bús bohóc módjára ácsorgott tovább a nemrég még ide-oda pattogó szívárványszínű labdák között, melyek most, a félhomályban, fakó színnel feküdtek a földön. Beleborzongott, ahogy a hintaló egyet reccsent mögötte, de a közönség meg se rezzent. Már-már lehetetlennek tűnő csend uralta a színházat. Hosszas várakozás után végül megtörte a némaságot egy aprócska zaj. Két tenyér összecsapódásának halk zaja. Az első taps. A bohóc szája, szerepéről egy pillanatra megfeledkezve szélesre húzódott. Elmosolyodott. Büszkén és elégedetten. Öröm töltötte el a szívét, végre úgy érezte, mégis volt értelme, végre a munkája gyümölcse megérett e taps formájában. Hopp, ez már csak a visszhang… Kopp, a gyümölcs fájdalmasan fejbekólintotta…

Korai volt az öröm és felesleges. A tapsoló hölgy zavartan körbepislogott, nem néznek-e rá furcsán az emberek, majd inkább eltakarta arcát a programfüzettel. A feszültség egyre csak fokozódott. A bohóc legszívesebben elbújt volna a függönyök mögé, beszaladt volna az öltözőjébe, letépte volna magáról azt az ostoba jelmezt…de nem tehette. Muszáj volt maradnia, neki ezt adták ki parancsba: csak a tapsvihar után ér véget az előadás. De mit tegyen, ha egyáltalán nincs semmiféle taps…? Már félt a nézők közé tekinteni, félt, hogy még nagyobbat csalódik – saját magában. Már-már fontolgatta, hogy feladja, mikor egy árnyék jelent meg a színpad szélénél. Hunyorognia kellett, a rá szegeződő reflektor sugaraitól csak egy nagy pacát látott maga előtt. Végül a paca copfos kis fejjé változott. Egy aprócska kislány próbált felmászni a színpadra, egyik kezével kapaszkodva, a másikban egy szál gyönyörű rózsát szorongatva. A bohóc felé nyújtotta. Szemei izzottak az izgalomtól, száján olyan mosoly ült, amilyenre csak egy ilyen ártatlan lélek képes, mint egy gyermek. Őszinte boldogsággal állt a hozzá képest óriás termetű férfi előtt. Egy ideig nézték egymást, majd a kislány nem várt bátorsággal közelebb lépett, és megölelte a bohócot. Igaz, csak a derekáig ért fel, de teljes erejével, teljes szívével szorította. A maskarás felemelte az izgalomtól kipirult arcú kislányt, átkarolta, fejét a vállára hajtotta…és mosolygott. Így állt pár néma percig a bohóc és apró rajongója a színpad közepén. Egymásra borulva, mint apja és lánya. A férfi szemében megcsillant egy könnycsepp, de nem, ez már rég nem volt a játék része. Ez egy igazi, ragyogó örömkönny volt. És ekkor kitört a tapsvihar…

[by ann]

Út a végtelenbe

Ann — Sun, 01 Jun 2008 21:35:35 +0000

Az élet nem más, mint egy út. Egy út, melyre már gyermekként fellépünk; előbb négykézláb próbálkozva, majd újra és újra orra bukva, jobbra-balra segítségért csimpaszkodva. Előbb megtanuljuk, hogyan lehet a testünkkel egyensúlyt tartani, majd – immár biztos lépésekkel – elindulunk a lelki egyensúly felé vezető úton. Az első szakaszban még szűk kis ösvényen találjuk magunkat. Itt meg kell tanulnuk önzetlennek lenni, és megérteni, hogy igaz egyedül kényelmesebb, egy társsal mégis könnyebben haladunk. Úgy, mint gyereket a szerető szülő, egy barát felsegít ha megbotlasz egy fatörzsben, megfogja a kezed ha félsz az éjszaka sötétjében, magához ölel ha fázol, rád mosolyog ha bíztatást vársz. Szíved apró titkait megoszthatod vele, cserébe csak el kell viselned, hogy osztoznod kell vele utadon. Ahogy szíved kitárul, úgy szélesedik életed útja is. Ha elágazáshoz érkezel, neked kell döntened. Csukott szemmel, lelked akaratára koncentrálva kell választanod…s kockáztatnod, hogy esetleg egyedül kell tovább folytatnod. Meg kell értened, hogy mindenki hibázik néha, mindenkit érnek csalódások. A ‘kudarc‘ senki számára sem ismeretlen szó. Meg kell tanulnod, hogy útitárs nélkül sincs lehetetlen. Hogy néha a szél is súghat titkokat, és egy útszéli kavics is lehet gyémánt, ha megcsillan rajta a holdfény. Hogy semmi sem az, aminek látszik, és semmi sem csak fehér vagy fekete. Csak rajtad múlik, hogyan tekintesz az élet apró dolgaira. És ha végre rájössz, hogyan lehet ésszel gondolkodni, és a kicsit is megbecsülni, az élet megtanít szeretni. Utadat egybefonja lelki társad ösvényével, akivel kézenfogva szaladhatsz tovább a végtelenbe. Aki mellett megtanulod, hogy egy pillanat is tarthat örökké, hogy a csend is lehet vallomás, és néha egy pillantás többet ér ezer szónál. Hogy néha, ha két szív egymásra talál, az idők végezetéig képesek egymásba karolva, közös ritmusra tovább táncolni, míg el nem fogy az út a lábuk alól…

[by ann]

Éjszaka

Ann — Wed, 09 Apr 2008 16:01:38 +0000

Éjszaka. Kiismerhetetlen sötétség. Még egy látó is elvétené lépéseit, nemhogy egy vak. Vak voltam…könnyes szemmel, hazugágoktól megvakítva osontam az árnyak közt. Hallatszott lépéseim tompa, határozott, monoton döngése. Egyre csak haladtam az ismeretlen felé. Nem számított, hogy hová érkezem, csak hogy messze legyek az álmaimtól…az álmaimtól, melyek becsaptak, és magamra hagytak. Remények nélkül egy magányos szív nem sokat ér. Úgy gondoltam, már nem számít mi történik velem. Nem számít semmi. Fájdalom nem érhet, hisz már meghalt bennem minden… Ahogy szűkült a távolság, minden egyre zavarosabbá vált. Az utca fényei már nem is pislákoltak, a gyémántként ragyogó csillagokon kívül semmi fény nem szökött elém. Először azt hittem, csupán a képzeletem játszik velem – mint valami kisgyerekkel, mikor azt hiszi, hogy egy szörnyeteg van a szekrényben, és nem tud aludni – de erőt vettem magamon, és tekintetemmel a sötét utat fürkésztem. Eddig erőtlenül vert a szívem, most azonban egy hatalmasat dobbant. Igen, volt ott valami…valami sötét, kecses alak. És…hisz az lehetetlen…de minek higyjen az ember, ha nem a saját szemének? A lágy vonalak egyszercsak kiszélesedtek, és az emberalakból hirtelen valami egészen más lett. Valami, ami egyszerre sugallt nyugalmat, biztonságot…és félelmet. Felém fordult. Kitárt szárnyai tökéletesen kivehetőek voltak az éjszakai homályban. A felhők mögül előtűnt a hold, mely fénycsóvái most a rejtélyes alak arcán táncoltak. Kirázott a hideg, ahogy végigmértem a teremtményt, ám mikor az arcához értem, mint egy tollpihe a szélben, úgy tűnt el lelkemből az aggodalom, és helyére megnyugvás ült. Hosszú, koromfekete haja úgy hullámzott a lágy nyári szellőben, mint a tenger habjai. Ha valaki csak a haját és hófehér bőrét látta volna, bizonyára azt hiszi, hogy valami boszorkánnyal van dolga. De a szemek! Ó, azok a sötét színben játszó szemek…! Valami megmagyarázhatatlan jóság áradt belőlük. A lény ajka mosolyra húzódott. Minden félelmem elillant, és kezdtem bízni az ismeretlenben. Felém lépett. Fekete ruhája vad táncot járt a szélben, ám szárnyai nem moccantak, a csillagok felé meredtek – melyek még fényesebben ragyogtak mint eddig: mint ezernyi apró, kíváncsi szempár. Némán közelített. Már alig volt köztünk pár lépés. Rázott a hideg az izgalomtól, de egy csepp félelmet sem éreztem. Azon vettem észre magam, hogy akaratlanul is mosoly ül az arcomra. Kezeit a vállamon éreztem. Melegség öntötte el a szívemet, éreztem, hogy ez a túlvilági szépség visszaleheli belém az örömöt, az életkedvet, és erőt ad a folytatáshoz. Leírhatatlan elszántság ült a tekintete mögött. Teljesen elmerültem mély tekintetében, elkezdett forogni velem a világ, és az angyal már csak egy fekete foltnak tűnt, elveszett az éjszaka többi sötét árnya közt. Aztán a földön találtam magam… Már semmi sem tűnt lehetetlennek. Már egyáltalán nem éreztem magam elveszettnek. Az éjszakai világ hirtelen kiszínesedett, a kopár pusztaság helyén színpompás virágok nyíltak mindenfelé. Felnéztem az égre, és azt suttogtam: „Köszönöm!“. Elindultam visszafelé. Úgy éreztem, mintha nem is a két lábamon mennék, hanem szárnyalnék a bárányfelhők között…olyan mennyei érzés volt…szállni…

…szállni, akár egy angyal.

[by ann]

/régen írtam. nem a jelenlegi hangulatom miatt lett postolva :) /