Álomkép a múltból

Hétfő volt, borús, őszi reggel. Riadtan ébredt. Tudta, hogy ez a nap, ez a hétfő most más lesz, mint a többi, de remény, boldogság, izgalom helyett kétségbeesést, keserves aggodalmat érzett. Zavartan körbetekintett a szobájában, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy tényleg „itt és most” van, hogy az álom végetért, nincs tovább. Egy dolgon megakadt a pillantása. Az éjjeliszekrényén feküdt a naptárja, melynek számait az októberi hangulatot jelképező, megsárgult falevelek keretezték, és a szám, melyet mutatott: 20. Beleremegett, érezte, hogy keze libabőrös lesz a gondolattól, mely feléje száguldott, de mielőtt elérhette volna, megrázta a fejét, és elhessegette a körülötte lebegő félelem fellegét, majd belebújt a papucsába, hogy lemenjen a konyhába és elkészítse szokásos reggeli kávéját. Férje még ott feküdt az ágyban. Egy pillanatig megállt, hogy halk szuszogását hallgassa. Ez mindig megnyugtatta kicsit, hiszen ott feküdt az ember, aki szerette, aki bármit megtett volna érte, aki mellett teljes biztonságban volt, akitől két szép gyermeke volt, aki kitartott mellette, még ha azt ő nem is érdemelte meg. De ma nem sikerült, ma érezte, hogy valami nincs rendben. Ezen a szürke reggelen még a kávé sem tűnt finomnak, pedig szerette, már egész fiatal kora óta kávéval indultak a komor reggelek. Szűntelenül egy gondolat járt a fejében, mely már hetek, hónapok, sőt, talán évek óta ott motoszkált valahol mélyen, és most az álom hatására a felszínre tört. Nem volt boldog. Nem kívánhatott volna soha szebb életet magának, de mégsem volt boldog. A gyerekeit imádta, értük élt, a férjét tisztelte, viszont – bár még magának is nehezen vallotta be – nem szerette. Sokszor próbálkozott már érzelmei irányításával, mert akarta, tényleg akarta, de mind hiába. Így hát folytatta a színészkedést, melybe az évek során olyannyira beletanult, hogy még legközelebbi barátnői sem tudták róla, hogy ez csak egy szerep, és valójában, az álarc alatt szenved. Pedig szenvedett. Nem tudott tőle szabadulni, üldözte a tudat, hogy talán már sosem láthatja újra őt. Beleremegett, de maga sem értette, mitől más ez a reggel, mint a többi. Hiszen sokszor eszébe jutott Rick, az első és talán egyetlen igaz szerelme, akit az ágyban nyugodtan alvó Tom miatt hagyott el. De ez most más volt, a megszokott bűntudat helyett most valami sokkal bizarrabbat érzett.

Álmában egy mezőt látott, pipaccsal, tulipánnal, margarétával tarkított, színes, illatos mezőt. Egy fiatal szerelmespár szaladt a tópart irányába, szűk ösvényt hagyva maguk mögött. A ragyogó napfényben nem látszott az arcuk, csak gyermeteg boldogságuk hangját susogta a szél, majd a kacagás elhalkult, változott a kép. Egy dohos, régimódi könyvtárban találta magát. Egy ideig csend volt, csak a tudásszomjas diákok könylapozgatása hallatszott, majd felhangzott az ismerős kacagás. Rohant a hang irányába, kereste a tulajdonosát, látni akarta az arcát, csak egy pillanatra! Elkésett, a kép tovaszállt. Egy szűk macskaköves utcán találta magát. Nem volt egyedül, az utca tele volt munkába siető, sötét ruhás, gondterhelt arcú emberekkel. Kishíján fellökték, mikor a tömeg szétvált előtte, és észrevett egy egészen különleges, barna hajú lányt. Az út közepén állt mozdulatlanul, mintha várt volna valamire. Piros kabátjával kitűnt az utca emberei közül, ráadásul nem zavarta, hogy esőnek nyoma sem volt, kitartóan szorította a feje felett billegő piros esernyőt. Elindult a lány felé, látni szerette volna, hogy kicsoda. Már egészen közel ért hozzá, mikor a távolból, talán a messzi múltból, ismét felcsendült az immár férfias, boldog nevetés. Felnézett, a feje fölött megpillantotta a piros esernyőt. Az imént látott lány eltűnt. Ő maga volt a lány. Egy gyengéd érintést érzett a derekán, mintha valaki hátulról lágyan átölelte volna. Érezte a mező, a könyvtár illatát, fülében még csengett a kacagás. Egy hang halkan a fülébe súgta: „Örökké szeretlek.”. Becsukta a szemét, átadta magát emlékeinek, egy könnycsepp gördült le az arcán. Mindennél jobban látni szerette volna a férfit. Érezte, tényleg érezte, hogy ott van, mögötte áll. Megfordult. Nem állt mögötte senki. Az utca még mindig tele volt munkába siető üzletemberekkel, senki nem törődött vele, a lánnyal, aki csalódottan állt a tömegben, és hiába várt. Ekkor eleredt az eső. Többen bosszúsan mérgelődtek, és még gyorsabban siettek munkahelyükre, mint eddig. Lassan kiürült az utca, a siető tűsarkúak kopogását felváltotta az esőcseppek kopogása az aszfalton. Az esőcseppek szomorú kopogása… Kopp…örökké…kopp…szeretlek… És a következő pillanatban már riadtan ült az ágyában.

Félretette kávéját, berohant a hálóba, és egy kopott füzetet vett elő a legféltettebb kincseit őrző ládából. Halkan kellett keresgélnie, hiszen férje még mindig nem volt ébren. Kisietett a szobából, maga elé tette az emlékekkel teli füzetet. Régi naplója volt az, amit még a házassága előtti időkben írt. Iskoláról, barátnőkről, családi vitákról, szebb, és kevésbé boldog napokról, de legfőképpen Rickről. Elkezdte lapozgatni, beleolvasgatott régi élete mindennapjaiba, mosolygott magán, hogy anno milyen aprócskák voltak a problémái a mostaniakhoz képest. Arcára fagyott a mosoly, mikor a következő oldalon egy vidám, elegáns fiatalember nézett vissza rá. Rick egy barna fürtös lányt tartott a karjai közt. Mindkettőjük arca ragyogott a boldogságtól, szabadok voltak, fiatalok, szerelmesek. A kép alá kacskaringós betűkkel a következőt írták: „Örökké szeretlek, Amelie!”. Rick írása volt. Egy vallomás, mely azóta sem hagyja nyugodni. Azt tartotta élete egyetlen hibájának, hogy elengedte Ricket. Nem okolta a férfit, hiszen ő volt hűtlen, ő hagyta cserben, ő alázta meg, nem Rick. De nap mint nap rá kellett ébrednie, hogy hiányzik neki a férfi. Október 20. Ezen a napon találkoztak először. Rick születésnapja. Szerelmük kezdete…

Amelie a telefonhoz rohant. Az irodát tárcsázta, szólni akart a főnökének, hogy ma nem tud bemenni dolgozni, más fontos elintéznivalója akadt. Nem vették fel. Gondolta, majd később újra megpróbálja. Gyorsan elkészítette a gyerekek reggelijét, elcsomagolta a tízóraijukat, a férjének pedig egy röpke üzenetet hagyott a hűtőn: „Kérlek menj el a gyerekekért suli után! Este találkozunk.”. Magára kapta piros szövetkabátját, leakasztotta a fogasról az esernyőjét, és kiszaladt a házból. Az ajtó előtt megállt, és még visszanézett az otthonára. Olyan furcsa érzés fogta el, mintha el kéne búcsúznia a háztól, és a benne nyugodtan pihenő családjától. Lelkiismerete visszahúzta, egy hang azt ismételgette a fejében, hogy térjen vissza a valóságba, folytassa az életét, üljön vissza az ebédlőasztalhoz, fejezze be a kávéját és menjen dolgozni. Ezúttal azonban nem hallgatott a hangra, engedett érzelmeinek, cselekedni akart…! Úgyhogy elindult a csendes, ébredező utcán a belváros felé.

Elment férje munkahelye előtt, ahol régen titkárnőként dolgozott, a sarki ABC-t is maga mögött hagyta, ahová reggelente friss pékáruért járt. A zöldséges köszönését meg sem hallva sietett tovább, át a parkon, ahová annyi szép emlék fűzte, míg végül elért egy nyugodt kis utcához, melyen megannyi különböző színű sorház pislogott rá. Annyira megváltozott a régen oly sokszor látott környék, mely szinte a második otthona volt, hogy gondolkodnia kellett, emlékeiben kutatnia, melyik lehet az a bizonyos ház. Végül megpillantotta a sárga színű aprócska palotát, melyen a 6-os házszám díszelgett. Nyílott az ajtó, egy férfi rohant le a lépcsőn. Amelie szíve olyan gyorsan kalimpált, hogy már-már kiugrott a helyéről. Messze állt, így nem láthatta a férfi arcát, de meg volt róla győződve, hogy csak Rick lehet az. Ki más lenne? A magas, öltönyös ember beszállt a ház előtt parkoló fekete autóba, és elindult. Amelie sem tétovázott, leintett egy taxit és a koromsötét kocsi irányába eredt.

A taxiban még feszültebbnek érezte magát. Az előttük haladó fekete kocsi már rég kiért a városból, szürke, ködbe burkolózó dimbes-dombos táj fogadta az arra tévedőket. Kételkedhetett volna, hogy Rick nem is dolgozni megy – mint ahogy eredetileg képzelte -, hiszen miért menne vidékre dolgozni az, aki egy nagyváros központjában lakik? De nem kételkedett, gondolatai teljesen másfelé jártak. Eszébe jutott reggeli félelme, melyet már hiába hessegetett, egyre erősebb és erősebb lett. Izgatott volt, hogy Rick hogyan fog reagálni ha meglátja őt. Most minden olyan ingatagnak tűnt, mintha még az sem lenne biztos, hogy ha kiszáll a kocsiból, a föld szilárdan megtartja őt. Csak akkor tért magához, mikor a taxi hirtelen fékezett. Amelie megköszönte a fuvart és kilépett a kocsiból. Kirázta a hideg, mikor észrevette, hová érkeztek. Baljós szellő fújdogált… A fekete autó ajtajai kinyíltak, és a férfin kívül még egy idős házaspár, egy asszony, és egy kisfiú is kiszálltak. Rick átölelte az asszonyt, és megfogta a kisfiú kezét. Amelie szinte összeesett a csodálkozástól, erre nem számított, hiszen ő meg volt róla győződve, hogy a férfi egyedül utazik, a munkahelyére. Átfutott gondolatain, hogy talán mégsem kellett volna idejönnie, talán olyat fog látni, amit nem akar. Nem azért, mert a férfi házas ember volt, nem. Azért, mert a férfi, akiről azt hitte, hogy élete szerelme, valójában nem Rick volt. Hanem Rick öccse.

A család keserves arccal a temető felé indult. Amelie reszketve követte őket, ügyelve arra, hogy ne vegyék észre. Az őszi falevelek szomorúan ropogtak lépéseitől, a szél annyira felerősödött, hogy szinte küzdenie kellett azért, hogy haladni tudjon. Mintha az égiek vissza akarták volna fordítani őt, óvni a szörnyű valóságtól. Egy egészen kicsi része még reménykedett, hogy gondolatai csak az ő agyszüleményei, és ezt az egész temető-dolgot csak ő érti félre. Ekkor odaért a gyülekezethez. Amelie felismerte a sír körül álló arcokat, mind-mind Rick családtagjai, barátai voltak; de hiába kereste a férfi tekintetét, hogy meggyőződhessen arról, minden rendben van. Amint a pap belekezdett búcsúzó szövegébe, a nő teljes lénye felett eluralkodott a keserű igazság: elkésett. Alig kapott levegőt, könnyei hullottak mint a záporeső, rohant, rohant a temetőből, rohant kísértő múltja és jövője elől. Futott, futott a végtelenbe, már nem is látott a könnyeitől. Esernyőjét is elhagyta az úton, csak a naplóját szorította magához, az utolsó dolgot, ami Rickhez fűzte, amit a férfinak szánt ajándékba. Szaladt, észre se vette a feléje közeledő autót, ami hiába fékezett…már késő volt.

A macskaköves úton állt. A fekete ruhás emberek most sem vették észre, csak elsiettek mellette, mintha levegő lenne. A felkelő nap sugarai lilás-pirossá festették az eget, aranyló fény ragyogta be az utcát. Pár pillanatig csak a meseszép égre koncentrált, s mire újra az útra tekintett, a komor arcú öltönyösök között egyre több és több fehér ruhás, mosolygós alak jelent meg. Látták őt, nem néztek át rajta, nem sétáltak el mellette üdvözlés nélkül. És ekkor felcsendült a kacagás, harsány és élettel teli kacagás, mely már úgy hiányzott neki. Valaki hátulról megfogta a derekát, átölelte. Amelie megfordult. Rick állt előtte, az igazi Rick. Olyan erősen szorította magához, amennyire csak tudta, éreznie kellett, hogy tényleg ott van, hogy tényleg ő az. „Sajnálom, el sem tudod képzelni, mennyire sajnálom...!” – suttogta könnyeivel küzködve, arcát a férfi öltönyébe temetve, s még folytatni akarta, csak nem találta a megfelelő szavakat. Rick elmosolyodott, és azt mondta: „Nincs mit sajnálnod.” – hangja őszinteséget sugallt. Kezével lágyan felemelte Amelie arcát a válláról. Hosszan a szemébe nézett, mely nem tükrözött se haragot, se fájdalmat, csakis nyugalmat és boldogságot. Ez az érzés átragadt Ameliere, és úgy érezte, örökké fog tartani. Rick egy csókot nyomott a lány ajkára. „Most pedig menj, téged még várnak haza...!”

Egy ágyon tért magához, de ez nem a sajátja volt. Nem érezte az otthoni illatokat, semmi megszokott neszt nem hallot. Elfordította fejét, és az éjjeliszekrényen egy rajzot talált. Egy rajzot, melyen az állt: „Gyógyulj meg anyu! Hiányzol, apa borzalmasan főz.”. Az üzenet a kislánya tollából származott, ezt a keszekusza betűk elárulták. A rajzon négy pálcikaember volt látható – ez kisfia kézügyességére utalt – és ez a négy pálcikaember egy család volt, az ő családjuk. Felettük egy piros esernyőt vitt a szél az eső utáni szivárványtól tarkán ragyogó ház felé, mely nem volt más, mint az otthona. A rajz mellett hevert a naplója, szakadtan, sárosan, még kopottabban, mint azelőtt. Utolsó oldalánál volt nyitva, melyen egy eddig soha nem látott írást talált: „El kell fogadnunk, hogy az álom lehet bármily szép, nekünk mégis a valóságot kell élnünk, de azt teljes odaadással, teljes szívből. A múlt az múlt, a jövőd azonban csak rajtad áll, ezt sose feledd. Szeretlek! Tom”. Egy könnycsepp gördült le az arcán. Hallotta az orvosok hangját: „Nagyon szerencsés nő a maga felesége, uram. Akár meg is halhatott volna, hiszen leállt a szíve, és mégis itt van köztünk, mint akibe visszalehelték az életet... Kapott egy új esélyt.

[by ann]

One thought on “Álomkép a múltból

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>