Hass, alkoss, gyarapíts!

Emlékszem, hogy általános iskolában lány létünkre nekünk is épp úgy részt kellett venni a barkácsórákon és fúrni-faragni, falapokat kalapácsolni és satuba szorítani, mint a fiúknak megtanulni varrni és goblenezni. Ez így volt fair. A rajzórákon is együtt ültünk, nagyra nyílt őzikeszemekkel figyeltünk, és követtük a boszorka tanárnő instrukcióit (mertünk volna másképp tenni…). Félreértés ne essék, imádtam a rajzórákat is és Éva nénit is, annak ellenére, hogy a tanárnő úgy nézett ki, mint egy fekete varjú, és néha úgy is viselkedett (mármint rikácsolt). Persze abban, hogy néhány társammal ellentétben én minden alkalommal élvezettel ültem végig azt a heti 45 percet, nagyban közrejátszott az a tény, hogy engem előszeretettel azonosított ügyeskezű bátyámmal, így csupán a vezetéknevem elég volt ahhoz, hogy már az első nap elfoglalhassam a kiskedvenceknek fenntartott trónon előmelegített helyemet. Ettől eltekintve is azt mondom, hogy a rajzórák összességében jók voltak – színeztünk, festettünk, ügyeskedtünk, különböző technikákkal ismerkedtünk meg az évek során. Egyetlen baj volt velük: bár biztos vagyok benne, hogy valamelyest fejlesztették a kreativitásunkat, úgy érzem, a fantáziánknak mégis túl erősen húzták meg a határvonalait azzal, hogy a rajzolás folyamatának önmagában egyszerű és tiszta mivoltát felesleges szabályokkal piszkították.
“Vegyél magad elé egy A4-es lapot és tartsd vízszintesen (azt mondtam vízszint, nem vízesés!); mérj le és húzz be egy öt centis margót (vonalzóval, nem szemmértékre!); húzz egy egyenest a lap közepére (vonalzóval!!); rajzolj rá egy virágot (körzővel, kislányom, körzővel!) és színezd pirosra (mondom pirosra, ne szívárványszínűre!)!”. Talán ezzel sikerült érzékeltetnem, hogy mire is gondolok.

Alsó tagozatos kisdiákként (még a boszorka néni rajzórái előtt) voltam elég kreatív ahhoz, hogy csak úgy gondoljak egyet, és a pokémon kártyák gyűjtése, a felettéb izgalmas matrica- és szalvétacserélgetés, illetve a színes pupák figurák pöckölgetése mellé kitaláljak egy új játékot az osztálytársaimnak: hirdessünk zártkörű rajzpályázatot! Na, mit szóltok? Minden hétre egy téma, 10-20 Ft nevezési díj. Ti rajzoltok, én bírálok, a nyertes pedig a beadott pénzből ajándékot kap. Ha hiszitek, ha nem, az ötletem meg is valósult. Hogy sikert is aratott, azt azért nem mondanám, de két témában összesen 15 rajzot kaptam a kezembe. Meseország és farsang – ez a két egyszerű szó bűvös varázsszóként hatott, beindítva a lányok (akkor még ártatlan) fantáziáját, arra késztetve őket, hogy színes ceruzát és filctollat ragadjanak, és alkossanak. Mondanom sem kell, a fiúk inkább maradtak a pokémon kártyáknál.

Continue reading

Ez egy ilyen (jó) nap volt

Hétfő este a Budavári Labirintusban barangoltunk Lillával, mécsesekkel kirakott utat követtünk, apró ajándékokat kerestünk, mintha gyerekek lennénk újra, és végigmentünk a vaksötétségben kacskaringózó úton, mert mi bizony nagyon bátrak vagyunk. ^^
Ma a makroökonómia előadáson mellette ültem – mellette, m, mint Máté mellett -, együtt jegyzeteltünk, kaptam tőle puszit, amikor a tanár a tábla felé fordult, és végignéztem, ahogy rózsaszín tollal szivecskét rajzol a füzetembe. Ezen dolgok miatt olykor egyik pillanatról a másikra képes vagyok éveket fiatalodni. Újraélem a tiniéveket. :D
Aztáán…kihagytuk az információs társadalom előadást, és helyette könyvtárba mentünk Lillával, aztán a suli előtt az udvaron üldögéltünk, mint a ‘jó gyerekek’. (Hupsz, egy pillanatra megingott a glóriám.) És akkor elhívott Kanizsára – mármint m, mint Máté – és én egyből igent mondtam. Szóval: két hét múlva megyek Kanizsára, yeeey! ^^
Este pedig bowlingozni voltunk, tízen (szaktárs-barátok, plusz Reni, meg Zsófibarátjagábor :)), ami nagyon jó volt, annak ellenére is, hogy iszonyatosan bénán tudok bowlingozni. Egyszer majd csak megtanulok. A remény hal meg utoljára, ugyebár.
Két óra játék-móka-kacagás után nála – mármint m, mint…tudjátok – aludni pedig hab a tortán, csak, hogy tényleg teljesen tökéletes legyen a nap. Egy üveg bor, egy idióta vígjáték, és teljes a rózsaszín köddel borított boldogság (na jó, igazából ezek nélkül is). :)

Eseménydús nap #2

Négy óra alvás nem elég.
A tipográfia érdekes, de négy óra alvás után elég unalmas tud lenni.
A PizzaKing-es pizza csak akkor nagyon finom, ha az éttermükben eszed, nem pedig rendeled.
Még ha azt is hiszed, hogy már megint lemaradtál az illusztrációkészítés óra legelejéről (ergo a legfontosabb információkról, amik nélkül nem tudsz dolgozni), mert már megint sikeresen elkéstél, egy próbát mindenképpen megér, hogy mégis belépj az ajtón – mert ugye előfordulhat, hogy az óra is tíz perc késéssel indul.
Van olyan óra, amit megéri kihagyni, és helyette inkább vele, és velük a suli előtt sütkérezni a napon.
Van olyan óra, amire megéri bemenni, csak azért, hogy láthasd, ahogy ő melletted ülve figyel és szorgosan jegyzetel, miközben vágyakozva néz rád, és a pad alatt szorítja a kezedet.
A meggyőzőképesség igencsak fontos dolog. Lehet, hogy valakinek éppen nincs kedve, és megint jön a kifogásokkal, de ha kellően szépen kérleled, mégis csak belemegy, és a végén még sütit is eszik veled. Sőt, gazdagodik egy új profilképpel. Meg egy „végre jó” közös képpel…
A csokis-málnás pite nem olyan finom, mint az epres-banános, de azért még így is rettentően gusztán néz ki, és isteni az íze.
Négy óra alvás után nem mindenki fotogén…
Hazaérni és végre pihenni egy kicsit – jó dolog.
Hajat mosni és zuhanyozni egyet – felfrissítő érzés.
Fényfestéssel szórakozni – mókás.
Utolsó pillanatban elkezdeni készülődni, nulla kedvvel elindulni szórakozni – kockázatos.
Hulla fáradtan egy egészen jót bulizni, táncolni, énekelni – talán nem is olyan lehetetlen.
;)

Újra együtt

Szóval az úgy történt, hogy tegnap általános iskolás osztálytalálkozón voltam, és azt hittem, hogy haza fogok érni időben (még éjfél előtt), és beszámolok róla, de sajnos annnnyira jól sikerült, hogy csak 2 körül estem be az ajtón… :)

Nem is gondolkodtam előtte, hogy vajon milyen lesz újra találkozni azokkal az emberekkel, akikkel együtt töltöttem négy (esetenként nyolc!) évet. Akikkel anno nap mint nap találkoztam. Akiket bizony nem láttam már vagy hat kerek éve. És milyen volt? Furcsa lehet az ilyen “vadidegen ismerősökkel” beszélgetni, nem? Hiszen, valljuk be, már majdnem elkoptak azok a múltbéli szép emlékek, és jelentés nélkül csengtek fülünkben a régi nevek. Frusztráló lehet és kellemetlen. Talán. Na de nem velük, kéremszépen! Kellemes meglepetésként ért és jó érzéssel töltött el látni, ahogy ennyi különböző egyéniség egy helyre zsúfolódva együtt nevet. Igenis, hogy mindez sokat jelent. Hihetetlen egy társaság, én mondom! :) Tényleg annyira de annyira mások vagyunk, mindenki éli a maga kis életét, kit erre, kit arra sodortak az évek, tegnap mégis felnőtt módjára ültünk egymás mellett egy hosszú asztal körül, és beszélgettünk és nevettünk, mint a legjobb barátok. Körbenéztem, és azt láttam, hogy senki szinte semmit nem változott – ugyanazok az arcok, mosolyok, a beszédstílus, a humorérzék semmit sem változott – mégis annyira de annyira más lett mindenki. Komolyodtunk, változtunk. Felnőttünk. Öröm volt később azt hallani, hogy mindenkinek mennyire tetszett az este, hogy pozitívan csalódtak bizonyos emberekben. Sehol nem volt egy beszólás, egy gonosz megjegyzés. Ahogy Vanda fogalmazott: “csupa szeretet ez az osztály”. :) És tényleg. Ha hat éve, a Kölcsey falai közt ez nem is érződött, most bepótoltuk. Számomra szép emlék marad, annyi biztos. Remélem lesz még hasonlóban részünk így, együtt. Mert néha csak ennyi kell: újra látni az ezer éve elfeledett arcokat, ahogy rád néznek és mosolyognak. ^^

Itt a vége,

fuss el véle!
Emlékszel, hogy egy éve és 8 napja ilyenkor mit csináltunk? Elmondom. Beleszerettünk. És tervezgettünk. Akkor jártunk először együtt a törzshelyünkön. Körbejártuk. És álmodoztunk. Emlékszel, hogy mit mondtunk akkor? Hogy szeretnénk feljutni, és ha már mindketten egy helyen leszünk, akkor együtt lakni. Közös albérletben. Hátradőltünk a matracon az üzlet kellős közepén, és nagy sóhajok közepette beszélgettünk arról, hogy milyen jó lesz. Hogy milyen jó lenne. Elhittük, hogy lehetséges? Naná! Hogyne. Azért tartunk most ott, ahol. Mert bíztunk benne, hogy mindez nem lehet csak álom. Most itt vagyunk, együtt lakunk, és már a saját matracunkra dőlve álmodozunk, éjjelente újabb és újabb vágyakat fogalmazunk meg. Hol hangosan, hol némán…a lényeg, hogy a másik mindig hallja. Túl vagyunk az első 4,5 hónapon. Túl az első féléven. Megcsináltuk. Úgy, ahogy szerettük volna. Mert elhittük. Úgyhogy azt mondom én neked, hogy bármit szeretnénk, azt bizony el is fogjuk érni. Mert lehet, hogy az eddigiek így utólag szinte semmiségeknek tűnnek, gondolj csak bele, milyen nagy álomnak tűntek egy éve és 8 napja ilyenkor…! Éppen annyira voltak elérhetetlenek, mint a jelen álmok, amiket néha úgy érezzük, hiába kergetünk. Szóval bármire vágyunk is most, meg fogjuk kapni. Idővel minden a miénk lesz, becsszavamra mondom! A markunkban tartunk majd minden apró kincset, amiért most a szívünk szakad meg. Csak bíznunk kell. És várnunk.

Miújság?

- Szia! Miújság?

Reggel. Korán. Felkelek. Köntöst húzok, tejszeletet eszek. Tanulok. Tanulok. Tanulok. Olvasok, jegyzetelek, jegyzek. Kinézek. Esik. Néznek. Visszatérek. Folytatom. Abbahagyom. Készülődök. Felöltözök. Fehér blúz, piros zokni. Kávét iszok. Elindulok. Villamosozok, metrózok. Megérkezek. Leülök. Hátra. Felírom a nevem. Kitöltöm a papírt. X-elek. Válaszolok. Kifejtek. Súgok. Segítek. Végzek. Leteszem a tollat. Beadom. Megnyugszom, összezavarnak, megnyugszom. Nem érdekel. Hazamegyek. Sétálok. Telefonálok. Újságolok, gratulálok. Boltba megyek. Zsömlét veszek. Villamosozok. Hazaérek. Eszek. Átöltözök. Elindulok. California. Ketten. Cappucinot kérünk. Felmegyünk. Leülünk. Együtt szenvedünk. Tanulunk. Magyarázunk, rajzolunk, magolunk. Fáradunk. Pihenünk. Netezünk. Bambulunk. Beszélgetek. Kavarog. Idegesít. Feszültség. Belülről. Szédülök. Két zacskó barnacukor. Megeszem. Cseresznyés brownie. Megveszem. Finom. Kicsit jobb. Félek? Nem félek. Mi bajom? Nincs bajom. Csak unom. Iszonyatosan unom.

- Megvagyok, köszi. És te?

*sigh*

Nincs kedvem áttanulni a napot, és nincs kedvem felmenni Pestre. :( És nem akarok 2 hétig fent maradni. Minden évben úgy sajnálom, hogy a karácsony ilyen hamar eltelik. Annyit készülődök rá mindig, aztán mire észbekapok már újév van. Szegény karácsonyfa meg csak nemkívánt díszként áll a szoba közepén. :( Jó volt itthon lenni és semmittenni. Nem akarok tanulniiiii. Meg cipekedni se. Minden cuccom itthon van, a könyvek, a ruhák…nem bíííírom majd el a bőröndöm. Nyaffnyaffnyaff.

B K F

Felvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettek
felvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettek
felvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettek
felvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettek
felvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettek
felvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettek
!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! ^^

Túl mindenen

Végre vége! És nem is égtem be. ^^ Szóbelin olyan tételeket húztam, amiket nem is tudtam, de valahogy megoldottam, az a lényeg. Így végülis:

töri 78%
magyar 87%
matek 91%
angol (emelt) 92%
német 93%

Aha, igen, a német lett a legjobb, pedig nem tudok németül. Vicces, ugye? Szerintem is. :D
Így most 441 pontom van (bár ezt már írtam). Kommédián, amit 1. helyre jelöltem, tavaly 435 volt, marketingen csak 414. Szóval van remény. :)
Ééééés így most végre szabad vagyok. Absolutely.

Szerdán már meg is kaptuk a bizit, aztán este megvolt a bankett is. Pálffyban vacsiztunk, utána Csillagban, Zsófiék retro kocsmájában iszogattunk, aztán Lapos (szerdán mimás…). Ahhoz képest, hogy 0 kedvvel indultam itthonról, ráadásul 20 perc késéssel értem oda a Széchenyi térre (nem akartam csalódást okozni, így stílusosabb volt az érkezés :), mert lekéstem a buszt és gyalogolnom kellett (magassarkúban, jajj!), nagyon jól sikerült az este. Laposon szokásos heringparty volt, de ettől függetlenül jó volt, 5-ig bírtuk, és utána még elgyalogoltunk a Városházáig, majd onnan busszal haza. Hogy éreztessem, mennyire nagyon fáradt voltam: másnap 3-kor ébredtem… ^^
És akkor mostantól lazuláááááááááás! \o/