Éjszaka. Kiismerhetetlen sötétség. Még egy látó is elvétené lépéseit, nemhogy egy vak. Vak voltam…könnyes szemmel, hazugágoktól megvakítva osontam az árnyak közt. Hallatszott lépéseim tompa, határozott, monoton döngése. Egyre csak haladtam az ismeretlen felé. Nem számított, hogy hová érkezem, csak hogy messze legyek az álmaimtól…az álmaimtól, melyek becsaptak, és magamra hagytak. Remények nélkül egy magányos szív nem sokat ér. Úgy gondoltam, már nem számít mi történik velem. Nem számít semmi. Fájdalom nem érhet, hisz már meghalt bennem minden… Ahogy szűkült a távolság, minden egyre zavarosabbá vált. Az utca fényei már nem is pislákoltak, a gyémántként ragyogó csillagokon kívül semmi fény nem szökött elém. Először azt hittem, csupán a képzeletem játszik velem – mint valami kisgyerekkel, mikor azt hiszi, hogy egy szörnyeteg van a szekrényben, és nem tud aludni – de erőt vettem magamon, és tekintetemmel a sötét utat fürkésztem. Eddig erőtlenül vert a szívem, most azonban egy hatalmasat dobbant. Igen, volt ott valami…valami sötét, kecses alak. És…hisz az lehetetlen…de minek higyjen az ember, ha nem a saját szemének? A lágy vonalak egyszercsak kiszélesedtek, és az emberalakból hirtelen valami egészen más lett. Valami, ami egyszerre sugallt nyugalmat, biztonságot…és félelmet. Continue reading →