Állt a színpadon, és a rá szegeződő tekinteteket fürkészte. Nem tudott leolvasni róluk az ég világon semmit, csak bamba, kifejezéstelenül üres szempárokat látott maga előtt. Egyedül egy kisfiú nevetett valahol a hátsó sorok egyikében, de ő is csak azért, mert valami izgalmas anyagot vélt felfedezni a széke aljára tapadva. Csak állt a színpadon a síri csendben, és várt. Kezdte egyre szerencsétlenebbnek érezni magát a bohócruhában. Minek kellett egyáltalán elvállalnia ezt a tarka maskarás szerepet?! Ordítani tudott volna kínjában, de tovább játszott. Bús bohóc módjára ácsorgott tovább a nemrég még ide-oda pattogó szívárványszínű labdák között, melyek most, a félhomályban, fakó színnel feküdtek a földön. Beleborzongott, ahogy a hintaló egyet reccsent mögötte, de a közönség meg se rezzent. Már-már lehetetlennek tűnő csend uralta a színházat. Hosszas várakozás után végül megtörte a némaságot egy aprócska zaj. Két tenyér összecsapódásának halk zaja. Az első taps. A bohóc szája, szerepéről egy pillanatra megfeledkezve szélesre húzódott. Elmosolyodott. Büszkén és elégedetten. Öröm töltötte el a szívét, végre úgy érezte, mégis volt értelme, végre a munkája gyümölcse megérett e taps formájában. Hopp, ez már csak a visszhang… Kopp, a gyümölcs fájdalmasan fejbekólintotta…

Continue reading →

Az élet nem más, mint egy út. Egy út, melyre már gyermekként fellépünk; előbb négykézláb próbálkozva, majd újra és újra orra bukva, jobbra-balra segítségért csimpaszkodva. Előbb megtanuljuk, hogyan lehet a testünkkel egyensúlyt tartani, majd – immár biztos lépésekkel – elindulunk a lelki egyensúly felé vezető úton. Az első szakaszban még szűk kis ösvényen találjuk magunkat. Itt meg kell tanulnuk önzetlennek lenni, és megérteni, hogy igaz egyedül kényelmesebb, egy társsal mégis könnyebben haladunk. Úgy, mint gyereket a szerető szülő, egy barát felsegít ha megbotlasz egy fatörzsben, megfogja a kezed ha félsz az éjszaka sötétjében, magához ölel ha fázol, rád mosolyog ha bíztatást vársz. Szíved apró titkait megoszthatod vele, cserébe csak el kell viselned, hogy osztoznod kell vele utadon. Ahogy szíved kitárul, úgy szélesedik életed útja is. Ha elágazáshoz érkezel, neked kell döntened. Csukott szemmel, lelked akaratára koncentrálva kell választanod…s kockáztatnod, hogy esetleg egyedül kell tovább folytatnod. Meg kell értened, hogy mindenki hibázik néha, mindenkit érnek csalódások. A ‘kudarc‘ senki számára sem ismeretlen szó. Meg kell tanulnod, hogy útitárs nélkül sincs lehetetlen. Hogy néha a szél is súghat titkokat, és egy útszéli kavics is lehet gyémánt, ha megcsillan rajta a holdfény. Hogy semmi sem az, aminek látszik, és semmi sem csak fehér vagy fekete. Csak rajtad múlik, hogyan tekintesz az élet apró dolgaira. És ha végre rájössz, hogyan lehet ésszel gondolkodni, és a kicsit is megbecsülni, az élet megtanít szeretni. Utadat egybefonja lelki társad ösvényével, akivel kézenfogva szaladhatsz tovább a végtelenbe. Aki mellett megtanulod, hogy egy pillanat is tarthat örökké, hogy a csend is lehet vallomás, és néha egy pillantás többet ér ezer szónál. Hogy néha, ha két szív egymásra talál, az idők végezetéig képesek egymásba karolva, közös ritmusra tovább táncolni, míg el nem fogy az út a lábuk alól…

[by ann]