Állt a színpadon, és a rá szegeződő tekinteteket fürkészte. Nem tudott leolvasni róluk az ég világon semmit, csak bamba, kifejezéstelenül üres szempárokat látott maga előtt. Egyedül egy kisfiú nevetett valahol a hátsó sorok egyikében, de ő is csak azért, mert valami izgalmas anyagot vélt felfedezni a széke aljára tapadva. Csak állt a színpadon a síri csendben, és várt. Kezdte egyre szerencsétlenebbnek érezni magát a bohócruhában. Minek kellett egyáltalán elvállalnia ezt a tarka maskarás szerepet?! Ordítani tudott volna kínjában, de tovább játszott. Bús bohóc módjára ácsorgott tovább a nemrég még ide-oda pattogó szívárványszínű labdák között, melyek most, a félhomályban, fakó színnel feküdtek a földön. Beleborzongott, ahogy a hintaló egyet reccsent mögötte, de a közönség meg se rezzent. Már-már lehetetlennek tűnő csend uralta a színházat. Hosszas várakozás után végül megtörte a némaságot egy aprócska zaj. Két tenyér összecsapódásának halk zaja. Az első taps. A bohóc szája, szerepéről egy pillanatra megfeledkezve szélesre húzódott. Elmosolyodott. Büszkén és elégedetten. Öröm töltötte el a szívét, végre úgy érezte, mégis volt értelme, végre a munkája gyümölcse megérett e taps formájában. Hopp, ez már csak a visszhang… Kopp, a gyümölcs fájdalmasan fejbekólintotta…
