Állt a színpadon, és a rá szegeződő tekinteteket fürkészte. Nem tudott leolvasni róluk az ég világon semmit, csak bamba, kifejezéstelenül üres szempárokat látott maga előtt. Egyedül egy kisfiú nevetett valahol a hátsó sorok egyikében, de ő is csak azért, mert valami izgalmas anyagot vélt felfedezni a széke aljára tapadva. Csak állt a színpadon a síri csendben, és várt. Kezdte egyre szerencsétlenebbnek érezni magát a bohócruhában. Minek kellett egyáltalán elvállalnia ezt a tarka maskarás szerepet?! Ordítani tudott volna kínjában, de tovább játszott. Bús bohóc módjára ácsorgott tovább a nemrég még ide-oda pattogó szívárványszínű labdák között, melyek most, a félhomályban, fakó színnel feküdtek a földön. Beleborzongott, ahogy a hintaló egyet reccsent mögötte, de a közönség meg se rezzent. Már-már lehetetlennek tűnő csend uralta a színházat. Hosszas várakozás után végül megtörte a némaságot egy aprócska zaj. Két tenyér összecsapódásának halk zaja. Az első taps. A bohóc szája, szerepéről egy pillanatra megfeledkezve szélesre húzódott. Elmosolyodott. Büszkén és elégedetten. Öröm töltötte el a szívét, végre úgy érezte, mégis volt értelme, végre a munkája gyümölcse megérett e taps formájában. Hopp, ez már csak a visszhang… Kopp, a gyümölcs fájdalmasan fejbekólintotta…

Korai volt az öröm és felesleges. A tapsoló hölgy zavartan körbepislogott, nem néznek-e rá furcsán az emberek, majd inkább eltakarta arcát a programfüzettel. A feszültség egyre csak fokozódott. A bohóc legszívesebben elbújt volna a függönyök mögé, beszaladt volna az öltözőjébe, letépte volna magáról azt az ostoba jelmezt…de nem tehette. Muszáj volt maradnia, neki ezt adták ki parancsba: csak a tapsvihar után ér véget az előadás. De mit tegyen, ha egyáltalán nincs semmiféle taps…? Már félt a nézők közé tekinteni, félt, hogy még nagyobbat csalódik – saját magában. Már-már fontolgatta, hogy feladja, mikor egy árnyék jelent meg a színpad szélénél. Hunyorognia kellett, a rá szegeződő reflektor sugaraitól csak egy nagy pacát látott maga előtt. Végül a paca copfos kis fejjé változott. Egy aprócska kislány próbált felmászni a színpadra, egyik kezével kapaszkodva, a másikban egy szál gyönyörű rózsát szorongatva. A bohóc felé nyújtotta. Szemei izzottak az izgalomtól, száján olyan mosoly ült, amilyenre csak egy ilyen ártatlan lélek képes, mint egy gyermek. Őszinte boldogsággal állt a hozzá képest óriás termetű férfi előtt. Egy ideig nézték egymást, majd a kislány nem várt bátorsággal közelebb lépett, és megölelte a bohócot. Igaz, csak a derekáig ért fel, de teljes erejével, teljes szívével szorította. A maskarás felemelte az izgalomtól kipirult arcú kislányt, átkarolta, fejét a vállára hajtotta…és mosolygott. Így állt pár néma percig a bohóc és apró rajongója a színpad közepén. Egymásra borulva, mint apja és lánya. A férfi szemében megcsillant egy könnycsepp, de nem, ez már rég nem volt a játék része. Ez egy igazi, ragyogó örömkönny volt. És ekkor kitört a tapsvihar…

[by ann]