Vegyünk két embert, és egy gimis tanórát. Az egyik – nevezzük X-nek – elfirkálgat, eltanulgat más órákra, dumálgat, röhögcsél – nem figyel. A másik – legyen Y -, ha nem is teljes erőbedobással, de legalább valami vázlatra hasonlító dolgot gyárt, figyel, csendben ül, és ha az órán netán mégse sikerülne tökéletes jegyzetet alkotnia, akkor azt később lemásolja egy nála szorgalmasabbról. X nem.
Dolgozat napja. X nevetgélve közli, hogy semmmmmit nem tanult, meg sincs neki az anyag. Y legalább 3x elolvasta az anyagot, tanult, úgy érzi sikerülni fog. Mutat X-nek valamit a füzetben, aki erre úgy néz rá, mint aki még életében nem látott olyat: “Úristen, az meg micsoda?? Baszkiii…”. A dolgozat után Y kicsit bizonytalan bár, de lelkiismerete tiszta, hogy ő megtett érte mindent, még akkoris ha amúgy nem érdekli őt se a tárgy. X jókedvűen kijelenti, hogy reméli azért a 2-es meglesz.
Kiosztják a dolgozatot. Y-nak 4-es lett, örül neki.
X is megkapja.
Az is 4-es.
X: 76%
Y: 75%

…

Life’s unfair.