Itt vagy mellettem, és mégsem
nézem ahogy alszol, és érzem
ahogy kezed kezemhez ér
ahogy egyre közeleg a tél
hallgatom ahogy az éj mesél
suttogja reszkető álmom a szél:
Hiányzol.

Kint hull a hó, álmodik a város
holdfényes égen megannyi álmos
ragyogó szempár figyel minket
aranyló csillagport miránk hintett.
Hiányzol.

Hiányzik minden ölelésed
forró csókod s nevetésed
röpke pillantásod, mi elárulna
kíváncsi szemed titkokat súgna.
Hiányzol.

Egyre bújsz hozzám, mintha hallanád
szorosabban ölelsz, mintha akarnád
hogy szűnjön a határ kettőnk között
köddé váljon mi közénk költözött.
Hiányzol.

Már magával ragad engem is az álom
félek, mi ma enyém, holnap nem találom
hiába keresem, hiába várom
hiába szeretném, hiába vágyom.
Hiányzol.

Elcsendesedik az élet, valószerűtlen
képek kergetőznek a szürkületben
szikrázó szavakkal hívsz magadhoz
gyengéden simítod kezed arcomhoz.
Hiányzol.

Fagyos testem szinte már lángol
s örül a szívem, szinte már táncol
hogy veled lehet a valótlan világban
a valódi képzelet káprázatában.
Hiányzol.

Rohan az idő, meg soha nem áll
fehéren hullámzik odakint a táj
hajnalodik, melletted ébredek
kék szemed tükrére meredek
s mind, mi igaz volt egyszer
búcsút intett ezzel az éjjel.

Szeretlek.