Csak ült a felhő alatt és várt. Lehajtott fejjel figyelte a tócsát, figyelte, ahogy az esőcseppek meg-megzavarják a víztükör békés harmóniáját.
- Hát te meg mit csinálsz itt? – lépett oda hozzá egy pöttöm kislány.
- Várom, hogy elálljon az eső. Nem szeretem az esőt, tudod? Szivárványt szeretnék inkább.
- Ugyan, ez butaság! Hát nem jártál te iskolába? Nincsen szivárvány eső nélkül!
- Tudom. Tudom… – hallatszott a szomorkás válasz.
- Leülhetek melléd?
- Persze. – felelte a lány, majd arrébb csusszant a kőfalon. – Csak nyugodtan. Úgyis olyan egyedül érzem magam.
- Egyedül egy ilyen vidám napon? Butaság!
- Ugyan mitől lenne vidám? Hiszen esik az eső! Ilyenkor mindenki szomorú.
- Ez valami törvény? Nekem ilyet nem tanítottak soha. Próbáld más szemmel nézni a dolgokat. Próbálj meg örülni az esőnek.
- Örülni?
- Hát persze! Figyelj csak… Látod ezt a tócsát itt előttünk?
- Látom.
- És mit látsz?
- Mit látnék? Ez csak egy tócsa…

- Ugyan már! Nézd jobban! Látod az esőcseppeket? Látod, milyen szépek, ahogy egyre csak hullanak és hullanak a tócsába, majd egyszerre egységet alkotnak? Látod, mit mutatnak neked? Megmutatják az eget, anélkül, hogy felemelnéd a fejedet. Figyeld csak a felhőket! Figyeld, milyen gyorsan száguldanak! Gyorsabbak, mint azok az autók ott a túloldalon. Látod már, milyen mókás a világ? – ragyogott az arca, sugárzott belőle az életvidámság, a gyermeki, tiszta öröm.
- Látom. – felelt a lány, és végre elmosolyodott. Tetszett neki, amit hallott. Tetszett neki az öröm, amit a váratlan társ arcán látott. Tetszett neki, mert olyan igazi volt. Aztán újra elszomorodott. – Én csak egy szivárványt szeretnék.
- Légy türelmes. Gyere, addig mutatok valamit! – mondta. Felállt, és egyik kezét a lány felé nyújtotta. – Na, gyere már!
A két kéz összeért. A piros pöttyös esőkabát aprócska viselője elkezdett szaladni, maga után húzva napsárga öltözetet viselő társát. Rohantak, rohantak át a parkon, kergetőztek, táncoltak, mint az égből hulló esőcseppek. Négy kicsiny gumicsizma placcsant a tócsákban, melyekből immár eltűntek a száguldó sötét felhők, csupán két vidám arc tükröződött bennük.
- Érted már? Az élet szép! – nevetett a kisebbik lány.
- Valóban. Valóban lehet mókás is a világ. – mosolygott a lány a sárga csuklya mögül. Aztán újra elszomorodott.
- Na most meg mi a baj megint?
- Tudod, engem még zavarnak az esőfelhők. Ez a fránya eső…
- Hát te meg miről beszélsz? Vak vagy tán?! – kérdezte, és sóhajtott egy nagyot. – Nézd, megértem, hogy valami bántja a lelkedet, de nem lehetsz örökre szomorú.
- Nem örökre, nem, azt én sem szeretném. Csak ez a fránya eső…
- Ha csak az a baj, jobban tennéd, ha végre levennéd a csuklyádat a fejedről és körülnéznél. Hidd el, ezeregy dolog van, ami miatt boldog lehetsz. Hunyd le a szemed azok előtt, amik nem tesznek boldoggá. Ilyen egyszerű!
A lány kerekre nyílt szemekkel, értetlenül pislogott. Nem igazán értette még… Levenni a csuklyát? Ugyan miért? Hiszen esik az eső! Elázik, megfázik…mi értelme lenne? Végül mégis lehajtotta a fejét és kezeit lassan a vizes fejfedő felé emelte. Közben megakadt a szeme a tócsán. A tócsán, amit az imént még borús felhők hada birtokolt…és most? Hirtelen minden kitisztult. A felhősereg elvonult, a trónon immár egy színpompás jelenség tündökölt.
- Szivárváááány! – kiáltott fel, boldogabban, mint valaha, és fejét az ég felé emelte.
- Azt hiszem, rám itt már nincs szükség. – mondta a pöttöm lányka, majd kacsintott egyet.
- Köszönöm. – suttogta a nagyobbik, majd megölelte a pöttyös kabátost, aki ezután vidáman, jobbra-balra szökkenve, tócsából-tócsába ugrándozva tovatűnt a messzi távolba.
- Milyen szép szivárvány…! – sóhajtott őszinte örömmel a lány.
Egyedül maradt ismét, de ez az egyedüllét most más volt. Érezte, hogy a szíve újra megdobbant.
Csak állt a szivárvány alatt és várt. Ezúttal valami jobbra. Valami egészen új, mesés dologra.

[ ann ]