Hogy valami pozitívat is írjak: ma vettem magamnak végre fényképező állványt. Holnap fotózok. (:
Monthly Archives: June 2010
Hétvége Ausztriában
Kicsit megkésve, de annál nagyobb lelkesedéssel szeretnék egy kis beszámolót írni az ausztriai családi hétvégénkről. :) Pontosan 1 hete, tehát még a szóbelik előtt 2 napot Gaal-ban töltöttünk. Kicsit bűntudatom volt akkor, hogy míg mindenki a tételei fölé görnyed és lerágja mind a 10 körmét, én egy csodaszép helyen pihenem ki az eddigi abszolút megerőltető tanulás fáradalmait (haha, ugye érzitek az iróniát?). Szóval az igazság az, hogy ott kezdtem ráeszmélni, hogy valójában több olyan tétel van, amit még el se olvastam, mint amit igen, és még vissza is tudnék mondani. Rámtört a parahullám, így hát mindenhova (öhm, nem, a hegy tetejére nem…) cipeltem magammal a tételeimet és a törikönyveket. Hátha valami csoda folytán ettől belémszáll a tudás. Ez persze nem történt meg, de legalább a nagy stressz közepette is tudtam élvezni a friss levegőt és a gyönyörű alpesi tájat. :)
Én akartam
Én akartam, hogy így legyen. Már 3 hónapja ismételgetem ezt a mondatot. Hol halkan, önmagam tükörképének suttogva reggelente, hol hangosan, hogy mindenki jól hallja, értse és megjegyezze: ÉN akartam, hogy így legyen. Nem más. Csakis én. És saját döntéseink követkeményeit el kell viselnünk, igaz? Igaz.
Próbálok boldog lenni, de úgy nehéz, ha senki sem segít. Nehéz jól éreznem magam, ha nincs kivel. Hiába mozdulnék ki itthonról, hiába lenne kedvem sétálni, bulizni, vagy akár nyaralni, ha rajtam kívül mindenkinek van programja és emiatt senki nem ér rám. Mindenki éli a maga kis életét a buborékban. Hiába számítok bizonyos emberekre, ha ők nem hozzám fordulnak, amikor épp úgy van. Ha ők egyáltalán nem is törődnek velem, és a kis burokjukon kívüleső világgal…
Persze ez most megint egy túldramatizált, melankolikus állapotban íródott bejegyzés. Hiszen leérettségiztem, úgy sikerültek a dolgaim, ahogyan soha még csak remélni se mertem. Egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy valóra váljon egy álmom. És hogy egyedül vagyok? Badarság, hát persze, hogy az! Hiszen vannak mellettem olyanok, akikre bármikor támaszkodhatok, akik bármikor meghallgatnak, segítenek, és igazán-igazán azt akarják, hogy boldog legyek és újra megtaláljam önmagam.
Az a baj (legalábbis a problémák egyike), hogy túl sokat várok az emberektől. Ha megérzem az édes sütemény illatát, én már egyből szeretnék beleharapni. Még nem is tudom igazán, hogy milyen, csak reménykedek, hogy nincs benne mazsola, se dió, és meggyőzöm magam, hogy egy krémes-gyümölcsös, lágyan omló sütemény ínycsiklandó illatát érzem. Pont ahogy szeretem, pont amire szükségem lenne. Teljesen megbódít…aztán….puff. Csalódás? Hát persze. Az élet velejárója.
Fura, mert amikor így végiggondolom a dolgokat, teljesen tisztán látok mindent. És megint minden olyan roppant egyszerűnek tűnik. “Ugyanmár, csak légy türelmes!” Türelem. Ez lenne a kulcs. Most vagyok túl egy zűrös korszakon, még a völgyben, de már feltörekvőben. Tudom én is. Minden jóra fordul majd, ezt is tudom. Csak nehéz dolog elveszett, ázott bárányként ácsorogni az ajtó előtt, és arra várni, hogy végre kinyíljon előttem… De mint már mondtam: én akartam, hogy így legyen.
3 words, 8 letters
Chuck: Please don’t leave with him.
Blair: Why? Give me a reason… and “I’m Chuck Bass” doesn’t count.
Chuck: ‘Cause you don’t want to.
Blair: That’s not enough.
Chuck: ‘Cause I don’t want you to.
Blair: That’s not enough.
Chuck: What else is there?
Blair: The true reason I should stay right where I am and not get in the car. Three words. Eight letters. Say it… and I’m yours.
Chuck: I… I …
Blair: Thank you. That’s all I needed here.
Túl mindenen
Végre vége! És nem is égtem be. ^^ Szóbelin olyan tételeket húztam, amiket nem is tudtam, de valahogy megoldottam, az a lényeg. Így végülis:
töri 78%
magyar 87%
matek 91%
angol (emelt) 92%
német 93%
Aha, igen, a német lett a legjobb, pedig nem tudok németül. Vicces, ugye? Szerintem is. :D
Így most 441 pontom van (bár ezt már írtam). Kommédián, amit 1. helyre jelöltem, tavaly 435 volt, marketingen csak 414. Szóval van remény. :)
Ééééés így most végre szabad vagyok. Absolutely.
Szerdán már meg is kaptuk a bizit, aztán este megvolt a bankett is. Pálffyban vacsiztunk, utána Csillagban, Zsófiék retro kocsmájában iszogattunk, aztán Lapos (szerdán mimás…). Ahhoz képest, hogy 0 kedvvel indultam itthonról, ráadásul 20 perc késéssel értem oda a Széchenyi térre (nem akartam csalódást okozni, így stílusosabb volt az érkezés :), mert lekéstem a buszt és gyalogolnom kellett (magassarkúban, jajj!), nagyon jól sikerült az este. Laposon szokásos heringparty volt, de ettől függetlenül jó volt, 5-ig bírtuk, és utána még elgyalogoltunk a Városházáig, majd onnan busszal haza. Hogy éreztessem, mennyire nagyon fáradt voltam: másnap 3-kor ébredtem… ^^
És akkor mostantól lazuláááááááááás! \o/
Önnyugtatás
Holnap véééégeeee! Igaz, hogy nagyon be fogok égni, mert alig tudom a tételeket, de no problem! A 441 pontom már megvan, annál már se kevesebb, se több nem lehet. (És nem is kell, remélhetőleg.) Szóval a holnapnak a beégésen kívül, meg azon, hogy Enyingi meg fog semmisíteni a szemeivel, és örökre én leszek a történeteiben szereplő lány, “A lány, aki nem tanult az érettségire”, semmi tétje nincs, hahaha. Hurrá! Juppijé!
Amúgy félek.
I could be anything you like
“Do I attract you?
Do I repulse you with my queasy smile?
Am I too dirty?
Am I too flirty?
Do I like what you like?
I could be wholesome
I could be loathsome
I guess I’m a little bit shy
Why dont you like me?
Why dont you like me without making me try?
I could be brown
I could be blue
I could be violet sky
I could be hurtful
I could be purple
I could be anything you like
Gotta be green
Gotta be mean
Gotta be everything more
Why don’t you like me?
Why don’t you like me?
Why don’t you walk out the door!”
/Mika – Grace Kelly/
When the old ends and the new begins
“Who gets to determine when the old ends and the new begins? It’s not a day on a calendar, not a birthday, not a new year. It’s an event – big or small, something that changes us. Ideally it gives us hope. A new way of living and looking at the world. Letting go of old habits, old memories. What’s important is that we never stop believing we can have a new beginning. But it’s also important to remember that amid all the crap are a few things really worth holding on to.”
/Grey’s Anatomy/