Én akartam, hogy így legyen. Már 3 hónapja ismételgetem ezt a mondatot. Hol halkan, önmagam tükörképének suttogva reggelente, hol hangosan, hogy mindenki jól hallja, értse és megjegyezze: ÉN akartam, hogy így legyen. Nem más. Csakis én. És saját döntéseink követkeményeit el kell viselnünk, igaz? Igaz.

Próbálok boldog lenni, de úgy nehéz, ha senki sem segít. Nehéz jól éreznem magam, ha nincs kivel. Hiába mozdulnék ki itthonról, hiába lenne kedvem sétálni, bulizni, vagy akár nyaralni, ha rajtam kívül mindenkinek van programja és emiatt senki nem ér rám. Mindenki éli a maga kis életét a buborékban. Hiába számítok bizonyos emberekre, ha ők nem hozzám fordulnak, amikor épp úgy van. Ha ők egyáltalán nem is törődnek velem, és a kis burokjukon kívüleső világgal…

Persze ez most megint egy túldramatizált, melankolikus állapotban íródott bejegyzés. Hiszen leérettségiztem, úgy sikerültek a dolgaim, ahogyan soha még csak remélni se mertem. Egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy valóra váljon egy álmom. És hogy egyedül vagyok? Badarság, hát persze, hogy az! Hiszen vannak mellettem olyanok, akikre bármikor támaszkodhatok, akik bármikor meghallgatnak, segítenek, és igazán-igazán azt akarják, hogy boldog legyek és újra megtaláljam önmagam.

Az a baj (legalábbis a problémák egyike), hogy túl sokat várok az emberektől. Ha megérzem az édes sütemény illatát, én már egyből szeretnék beleharapni. Még nem is tudom igazán, hogy milyen, csak reménykedek, hogy nincs benne mazsola, se dió, és meggyőzöm magam, hogy egy krémes-gyümölcsös, lágyan omló sütemény ínycsiklandó illatát érzem. Pont ahogy szeretem, pont amire szükségem lenne. Teljesen megbódít…aztán….puff. Csalódás? Hát persze. Az élet velejárója.

Fura, mert amikor így végiggondolom a dolgokat, teljesen tisztán látok mindent. És megint minden olyan roppant egyszerűnek tűnik. “Ugyanmár, csak légy türelmes!” Türelem. Ez lenne a kulcs. Most vagyok túl egy zűrös korszakon, még a völgyben, de már feltörekvőben. Tudom én is. Minden jóra fordul majd, ezt is tudom. Csak nehéz dolog elveszett, ázott bárányként ácsorogni az ajtó előtt, és arra várni, hogy végre kinyíljon előttem… De mint már mondtam: én akartam, hogy így legyen.