A fiúk egyik kedvenc hozzám intézett kérdése: „És, tudsz főzni? Szoktál?” Én pedig rendszerint zavarba jövök, és csak motyogok valamit, hogy hát persze, hogy tudok, nem egy nagy ördöngősség. Ennek ellenére nem, nem nagyon szoktam, természetesen nem azért, mert fogalmam sincs róla, hogy mit hogyan, vagy mert nem akarok, vagy mert lusta vagyok, hanem egészen egyszerűen azért, mert nincs rá szükségem. Hiszen anyum hétvégente főz, és pakol nekem kaját, ami elég egész hétre. Akkor meg minek vacakolnék főzéssel az albiban? Ez az, amit általában válaszolok. Magyarázkodom, miközben belül teljesen elszégyellem magam, hogy a pizza- illetve krumplisütésen és a tésztafőzésen kívül nem nagyon szoktam a konyhában sürgölődni (leszámítva persze a süti sütést). Na és ha 20 éves fejjel nem tanulom meg az alapokat, akkor mikor? Valamikor mégiscsak el kellene kezdeni.
És lám, lám, mikre nem képes a tavasz…! Tegnap éppen túltengett bennem az endorfin, aminek hatására egy egészen furcsa kijelentést tettem: „Holnap szívesen főzném én az ebédet.” Erre persze anyum egyből lecsapott, és a dolog el is dőlt: igen, holnap Anna főzi a 4 fős ebédet. Este nézegettem recepteket, ma felkeltem korán reggel, elmentem a piacra bevásárolni, vettem friss húst és zöldségeket, majd megfőztem mindent a leírtak szerint, és tádámm, délre minden elkészült, és asztalhoz ült a család. Igen, majdnem így történt. Csak hát ugye van az a dolog, hogy én szeretek sokat aludni…és hiába állítottam be fél 10-re a telefonomat, nem dobott ki az ágy. Így anyum ment el bevásárolni helyettem, és az ebéd csak 3 óra körül került az asztalra. Viszont, nagyon finomra sikerült, mindenkinek ízlett, büszkék voltak rám, és büszke voltam magamra. De tényleg! ^^