Valahol a koszos-szmogos város kellős közepén egy lány sétált az úton. Komótosan emelte egyik lábát a másik elé, cipősarkait kecsesen az aszfalthoz koppantva, majd megállt az útkereszteződésnél. Kezével megigazította bézsszín kesztyűjét, vetett egy pillantást az órájára, aztán fejét előre emelve kíváncsian szemlélte a túloldalon sorakozó járókelőket. A lámpa zöldre váltott. Két kicsi csizma indult lassan tovább, s utánuk gurult a színben hozzájuk passzoló barna, kopott bőrönd. A lány ráérősen átlépdelt az út egyik oldaláról a másikra, a szembejövő tömeggel mit sem törődve, gondosan ügyelve arra, hogy a zebra festett csíkjaira egyik lábát se emelje.

Valahol a budai oldalon egy fiú rohangált fel-alá a lakásban. Percenként rápillantott a tv felett lógó faliórára, melynek nagy mutatója egyre vészesebben közeledett a tizenkettes szám felé. Ideges lépéseket tett; hol a szobájába rohant, hol a fürdőbe, hol egy nyakkendőt tartva a kezében, hol egy könyvet. A folyosón elhaladva megtorpant egy pillanatra. A tükör elé állva betűrte az ingjét a nadrágjába, majd egy foghíjas fésűvel hátrasimította rakoncátlan hajtincseit, s az eredménnyel megelégedve büszkén kihúzta magát. Ez volt a tőle telhető, pillanatnyilag elérhető maximum teljesítmény. Nagy szusszanás. Aztán tovább sietett. Egyik dolgot a másik után a táskájába hajította, ügyet sem vetve arra, hogy ruhái gyűrötten kerülnek a zsákba, a fél literes üdítő és az életmentő sonkás szendvics nem túl sok biztonságot nyújtó társaságába. Nem gondolkodott. Nem volt ideje gondolkodni.

[folyt.köv.]

Mellém álltál, és a kabátod zsebéből előrántottál egy csokiszívet. “Neked hoztam.” – mondtad, s nagy mosollyal az arcodon felém nyújtottad a piros papírba csomagolt apró édességet. Megleptél, hiszen nem vártam én tőled se csokit, se szívet. Semmit, csak egy mosolyt, amit persze megkaptam ma is, mint mindig. Csak néztem rád zavartan, talán még el is pirultam. Megleptél, valóban. Úgy igazán. Megköszöntem kedvességedet, és zsebre vágtam a szívedet. Majd tovább sétáltam, az oldalamon veled. Éreztem, ahogy kabátjaink néha egymáshoz értek, ahogy lassan haladtunk egymás mellett az úton. Két teljesen ellentétes anyag – a szövet és a vízlepergető – oly természetes barátsággal megfértek egymás mellett, mint ahogy te, és én. Elbúcsúztunk egy egyszerű öleléssel, tudván, hogy hamarosan úgyis újra látjuk egymást. Még egyszer hátranéztél, ahogy szoktál, s én integettem neked egyet a sarokról, ahogy szoktam. Aztán titokban tovább figyeltelek. A fal mögül kikukucskálva néztem, ahogy az úttestet átszelve beállsz a buszmegállóba. Akkor vettem csak észre, hogy didergő jobb kezem valamikor a zsebembe tévedt, s hosszú percek óta a csokiszívet szorongatja. Furcsa. Gyorsan kikaptam a kezemet a kabátlyukból, s visszarántottam a fejemet a fal mögé. A kulcsokat zörgetve nyitottam a kaput, majd felszaladtam a lépcsőn az elsőre. Ledobtam a csizmám, a sálam, a kabátom. Kivettem a zsebemből a csokit. Megolvadt. Tehát a csokimolekulák nem bírták ujjaim forró szorítását. Jajj ne, nem olvadhat meg! Nem folyhat csak úgy szét! Fogtam, és villámgyorsan bedobtam a hűtőbe … majd azzal a lendülettel ki is vettem, és lerohantam a pincébe. Hideg volt ott is, éppen csokoládéknak való hűvös. Hármat léptem előre. Fogtam a piros papíros ajándékot, és feltettem a polcra. Pontosan oda. Igen. Egy befőtt tetejére.

[Éppen olyan fiktív, mint a többi. Érti, aki érti. ;]