A hétvége nagyszerű volt, valóban. Csakhogy a lány végleg elveszett. Annyi mondandója lenne, annyi mindent megosztana, de ha kérdezik sincs kedve válaszolni. Csak felületesen, félszavakkal, a lényegtelenebbik oldaláról megközelítve. Mert ez most nem olyan, amit szavakkal ki lehetne fejezni, el lehetne mesélni, vagy le lehetne írni. Ezt csak ő érzi, meg az a másik, akivel mostanában olyan sok időt tölt. Más nem értheti, és talán nem is kell, hogy értse. Elég, ha a világ annyit tud, hogy boldog. A többit pedig nem szeretné most senkinek se megsúgni, mert nem érdemes. Elég, ha ő tudja, amit tud. Azok a meseszerű képek egytől-egyig elraktározódnak az emlékezetében, csak attól fél, hogy nem elég mélyen. Hogy a jelen pillanat gondolatait megkoptatja majd az idő. A simogató szavakat elviszi a szél. Visszhang kéne, kőbe vésett vonalak, hogy örökké emlékezzen arra, ami most van, hogy örökké ott csengjenek fülében azok a dallamos mondatok. Le kéne írnia. Igen, bizony. Úgy, ahogy régen is tette. Úgy, hogy ha majd egyszer visszaolvassa, a kacskaringós vonalak leszaladjanak a papírról, és képpé formálódjanak a szeme előtt. A lány elcsendesedett, a naplójára vágyott. Egy kis füzetre, amit nem láthat más. Amibe feljegyezheti a gondolatait, amiket nem akar senki másnak elárulni, csak egyetlen egy embernek az egész földkerekségen: saját magának.