Emlékek vihara, viharok emléke.

Nézem a templom kőfalait, mintha most látnám őket először. Vagy utoljára. Esőcseppek koppannak a fák levelein, feltámad a szél. Jólesik ismeretlenként figyelni a megszokottat, és meglepődni azon, hogy egy-egy csepp a tető ellenére arcon talál. Váratlanul ér a hideg érintés, először is, másodszor is. Egészen beleremegek. És közben valamiért elkezdek sírni.

A szobámban matatok. Rajztábla, hófehér papírlap, színes filctollak, ceruzák, radír. Takaró, kapucnis pulcsi, zokni, párnák. Indulásra kész. Ki az ajtón, egyenesen előre, aztán jobbra. Csüccs. Fel a kopott lila padra, kapucni a fejre, zokni a lábra, takaró alá kucorodva. Egy, kettő, három. Tudom, hogy jössz. Várom. Felnézek, a felhők sötétednek, az idő egyre hűvösebb lesz. Szapora léptek hallatszódnak, mindenki siet, míg én egy helyben ülök és egyszerűen csak élvezem. Kényelembe helyezem magam, majd ceruzát ragadok, és nekiesek. Elképzelem. Vonalakat rajzolok, majd kiszínezem. Aztán végre megérkezik. Egy csepp. Két csepp. Nézem, ahogy egyre pettyesebb lesz a papírom, elázik tőle a rajzom…és mosolyra szalad a szám széle. Csak arra tudok gondolni, hogy soha nem szeretnék máshol elázni, csakis itt. Az erkélyemen. Mert itt, a lila padon ülve lehet a legjobban az esőtől nagyra nőni.

Egyre jobban szakad odakint, de egy cseppet sem bánom. Körülnézek, és azon töprengek, mennyi minden változott. Néhány fát kivágtak már rég, néhány pedig úgy megnőtt, hogy már alig látni át az út túloldalára. A hatalmas lombkoronák takarják a szem elől a régi kilátást. Régen üveg keretezte a képet, és kőpadlón álltam. Mára eltűnt az üveg is, a kő is, épp úgy, ahogy a lila pad. Már mind a múlté. Csak a templom ugyanaz, és az eső, amit annyira szeretek. Nézni, hallgatni. Érezni. Az otthon hangulata. A emlékekkel átitatott biztonság.

Eszembe jut a bőröndöm. A barna, gurulós bőröndöm, ami az előszoba kövén állva arra vár, hogy holnap újra átlibbenhessen a küszöbön, legördülhessen a harmadikról, és vonattal száguldjon egy másik városba. Egy másik életbe. Most úgy érzem, vitába szállnék vele. Mert jön az ősz, jönnek az esők, és én nem akarok máshol ázni, nem akarok más ablakban ülve, takaró alá kucorodva esőt nézni, mert…sehol nincs ilyen illata, mint itthon. Mert itt, a lila pad helyén ülve lehet a legjobban az esőtől nagyra nőni.

A legnehezebb dolog rájönni arra, hogy már nincs hová nőni.