Kipihenten ébredt. A napsugarak cirógatták az arcát, a takaró alól kilógó lábujjait simogatta a szobán átsuhanó lágy tavaszi szellő. Jó érzéssel töltötte el a tudat, hogy végre otthon ébredt. Otthon, ahol utolérheti önmagát, ahol nem kell rohannia, ahol egy kicsit lelassul az élet, ahol valamilyen varázslat folytán lassabban ketyeg az óra. Egy ideig csak ült az ágyon, és hagyta, hogy a kérdések villódzó képekként átfussanak az agyán, hogy a szeme előtt megjelenjenek a képzeletbeli kérdőjelek. Azon töprengett, vajon mi az, ami hiányzik. Mi az, amitől boldogabb lehetne? Hallgatta az utcáról beszűrődő kisvárosi zajokat, a madárcsicsergést, a falevelek zizegését. Eltöprengett az életén, az elmúlt napokon, heteken. Percekig a színes-kockás takaró alatt ücsörgött, lábait törökülésbe helyezve, egyik kezével a combjára könyökölve, másik kezével egy hajtincsét tekergetve a kitárt ablak felé pislogott. Erősen koncentrált, alaposan átgondolta a dolgokat, kereste a pontot, a választ a kérdőjelre. Aztán fogta, és ledobta magáról a takarót. Egy mozdulattal talpra szökkent. Az arcán mosoly ült. Hát persze. Megvan. Hogy mi hiányzik az életéből? Butaság lenne ezen tovább gondolkodni. A válasz egész egyszerűen: semmi. Az ég világon semmi. Azt mondják, akkor vagy igazán boldog, ha nem lennél senki más helyében. Ha szeretsz, és szeretnek. Hogy mitől lehetne boldogabb? Mégis miben mérjük a boldogságot? Mi a különbség boldog és boldog ember között? Lehet valaki boldogabb a boldognál? Persze, hogy nem. Ami azt illeti, ő most a világ minden kincséért sem cserélt volna helyet senkivel, mert a markában tartotta az összes kincset, amire pillanatnyilag szüksége volt. Mindene megvolt, amire valaha is vágyott. Érezte a szeretetet, és bizony szeretett is. Az igazság az, hogy igazán nagyon boldog volt.