Emlékszem, hogy általános iskolában lány létünkre nekünk is épp úgy részt kellett venni a barkácsórákon és fúrni-faragni, falapokat kalapácsolni és satuba szorítani, mint a fiúknak megtanulni varrni és goblenezni. Ez így volt fair. A rajzórákon is együtt ültünk, nagyra nyílt őzikeszemekkel figyeltünk, és követtük a boszorka tanárnő instrukcióit (mertünk volna másképp tenni…). Félreértés ne essék, imádtam a rajzórákat is és Éva nénit is, annak ellenére, hogy a tanárnő úgy nézett ki, mint egy fekete varjú, és néha úgy is viselkedett (mármint rikácsolt). Persze abban, hogy néhány társammal ellentétben én minden alkalommal élvezettel ültem végig azt a heti 45 percet, nagyban közrejátszott az a tény, hogy engem előszeretettel azonosított ügyeskezű bátyámmal, így csupán a vezetéknevem elég volt ahhoz, hogy már az első nap elfoglalhassam a kiskedvenceknek fenntartott trónon előmelegített helyemet. Ettől eltekintve is azt mondom, hogy a rajzórák összességében jók voltak – színeztünk, festettünk, ügyeskedtünk, különböző technikákkal ismerkedtünk meg az évek során. Egyetlen baj volt velük: bár biztos vagyok benne, hogy valamelyest fejlesztették a kreativitásunkat, úgy érzem, a fantáziánknak mégis túl erősen húzták meg a határvonalait azzal, hogy a rajzolás folyamatának önmagában egyszerű és tiszta mivoltát felesleges szabályokkal piszkították.
“Vegyél magad elé egy A4-es lapot és tartsd vízszintesen (azt mondtam vízszint, nem vízesés!); mérj le és húzz be egy öt centis margót (vonalzóval, nem szemmértékre!); húzz egy egyenest a lap közepére (vonalzóval!!); rajzolj rá egy virágot (körzővel, kislányom, körzővel!) és színezd pirosra (mondom pirosra, ne szívárványszínűre!)!”. Talán ezzel sikerült érzékeltetnem, hogy mire is gondolok.

Alsó tagozatos kisdiákként (még a boszorka néni rajzórái előtt) voltam elég kreatív ahhoz, hogy csak úgy gondoljak egyet, és a pokémon kártyák gyűjtése, a felettéb izgalmas matrica- és szalvétacserélgetés, illetve a színes pupák figurák pöckölgetése mellé kitaláljak egy új játékot az osztálytársaimnak: hirdessünk zártkörű rajzpályázatot! Na, mit szóltok? Minden hétre egy téma, 10-20 Ft nevezési díj. Ti rajzoltok, én bírálok, a nyertes pedig a beadott pénzből ajándékot kap. Ha hiszitek, ha nem, az ötletem meg is valósult. Hogy sikert is aratott, azt azért nem mondanám, de két témában összesen 15 rajzot kaptam a kezembe. Meseország és farsang – ez a két egyszerű szó bűvös varázsszóként hatott, beindítva a lányok (akkor még ártatlan) fantáziáját, arra késztetve őket, hogy színes ceruzát és filctollat ragadjanak, és alkossanak. Mondanom sem kell, a fiúk inkább maradtak a pokémon kártyáknál.

Közhely, de talán igaz, hogy mindenki kreatív a maga módján. Gyerekként annyi mindent csináltunk! Képesek voltunk a falra pingálni, sárkányt eregetni, s elbűvölten nézni, ahogy a színes rugó jobbra-balra ingázik a kezünkben. Kinder tojás figurákkal játszottunk, a szomszédokon tartva a szemünket detektíveknek képzeltük magunkat, s papírlapból hajtogattunk játékokat, amikkel aztán órákhosszat el tudtunk játszani. Szörnyeket képzeltünk az ágy alá, báránynak és farkasnak láttuk a fa lambéria foltjait (na jó, ez lehet, hogy inkább csak E/1), élénk, eleven képekként jelentek meg előttünk a történetek, amiket a könyvekben olvastunk. Hová tűnt mindez? Az iskola ölte ki belőlünk a kreatív vonalat, vagy ez az élet rendje, hogy csak a diákok 1%-a fejleszti tovább képességeit? Vajon jól van az úgy, hogy mindenki tud kockát rajzolni, de a többség azt vallja magáról, hogy nem kreatív, nincsenek önálló ötletei és semmihez sem ért úgy igazán?

A rajzpályázat a második forduló után befuccsolt. Ha jól emlékszem azért, mert kis rajzosaim elkezdtek rám neheztelni, amiért az általuk befizetett összegből csupán holmi büfében vásárolt édességgel jutalmaztam a dobogósokat (pedig minimum csillivilli koronát kellett volna a fejükre raknom, gondolom). Sebaj, azt hiszem ezután tört rám a vágy, hogy valami egészen új projektbe kezdjek, és megalkottam életem első (és utolsó) saját szerkesztésű magazinját. Úgy tűnik, nálam a kettes szám különös erővel bír, ugyanis ez is mindössze két lapszámot élt meg – persze ez már egy másik történet… Annyi biztos, hogy én azóta is kincsként őrzöm a régi barátnők rajzait, és akárhányszor a kezembe kerülnek, megmosolyogtat a sok emlék, ami hozzájuk fűződik. És örülnék neki, ha a majdani gyerekeim nemcsak az okostelefon nyomkodásában lennének verhetetlenek (ó, de hát miről is beszélek én?! addigra az már retró lesz, tudom), és nemcsak az Angry birds-t meg a Sims-t ismernék, hanem lennének olyan játékok, amiket ők maguk találnak ki önnön és mások szórakoztatására. Ha olykor vennék a bátorságot és legyintenének az iskola által diktált szabályokra, és nem hagynák, hogy kiöljék belőlük a képzelőerőt és a kreativitást. Ha folyamatos alkotóvágyat éreznének, és a fejükben egymással viaskodnának a jobbnál jobb ötletek. Ha gumimaci-bárányfelhőket látnának az égen úszni. És néha csinálnának egy rajzpályázatot.

Végszóként stílszerűen álljon itt egy idézet Kölcseytől, általános iskolám névadójától:

“És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”