Mellém álltál, és a kabátod zsebéből előrántottál egy csokiszívet. “Neked hoztam.” – mondtad, s nagy mosollyal az arcodon felém nyújtottad a piros papírba csomagolt apró édességet. Megleptél, hiszen nem vártam én tőled se csokit, se szívet. Semmit, csak egy mosolyt, amit persze megkaptam ma is, mint mindig. Csak néztem rád zavartan, talán még el is pirultam. Megleptél, valóban. Úgy igazán. Megköszöntem kedvességedet, és zsebre vágtam a szívedet. Majd tovább sétáltam, az oldalamon veled. Éreztem, ahogy kabátjaink néha egymáshoz értek, ahogy lassan haladtunk egymás mellett az úton. Két teljesen ellentétes anyag – a szövet és a vízlepergető – oly természetes barátsággal megfértek egymás mellett, mint ahogy te, és én. Elbúcsúztunk egy egyszerű öleléssel, tudván, hogy hamarosan úgyis újra látjuk egymást. Még egyszer hátranéztél, ahogy szoktál, s én integettem neked egyet a sarokról, ahogy szoktam. Aztán titokban tovább figyeltelek. A fal mögül kikukucskálva néztem, ahogy az úttestet átszelve beállsz a buszmegállóba. Akkor vettem csak észre, hogy didergő jobb kezem valamikor a zsebembe tévedt, s hosszú percek óta a csokiszívet szorongatja. Furcsa. Gyorsan kikaptam a kezemet a kabátlyukból, s visszarántottam a fejemet a fal mögé. A kulcsokat zörgetve nyitottam a kaput, majd felszaladtam a lépcsőn az elsőre. Ledobtam a csizmám, a sálam, a kabátom. Kivettem a zsebemből a csokit. Megolvadt. Tehát a csokimolekulák nem bírták ujjaim forró szorítását. Jajj ne, nem olvadhat meg! Nem folyhat csak úgy szét! Fogtam, és villámgyorsan bedobtam a hűtőbe … majd azzal a lendülettel ki is vettem, és lerohantam a pincébe. Hideg volt ott is, éppen csokoládéknak való hűvös. Hármat léptem előre. Fogtam a piros papíros ajándékot, és feltettem a polcra. Pontosan oda. Igen. Egy befőtt tetejére.

[Éppen olyan fiktív, mint a többi. Érti, aki érti. ;]