Valahol a koszos-szmogos város kellős közepén egy lány sétált az úton. Komótosan emelte egyik lábát a másik elé, cipősarkait kecsesen az aszfalthoz koppantva, majd megállt az útkereszteződésnél. Kezével megigazította bézsszín kesztyűjét, vetett egy pillantást az órájára, aztán fejét előre emelve kíváncsian szemlélte a túloldalon sorakozó járókelőket. A lámpa zöldre váltott. Két kicsi csizma indult lassan tovább, s utánuk gurult a színben hozzájuk passzoló barna, kopott bőrönd. A lány ráérősen átlépdelt az út egyik oldaláról a másikra, a szembejövő tömeggel mit sem törődve, gondosan ügyelve arra, hogy a zebra festett csíkjaira egyik lábát se emelje.

Valahol a budai oldalon egy fiú rohangált fel-alá a lakásban. Percenként rápillantott a tv felett lógó faliórára, melynek nagy mutatója egyre vészesebben közeledett a tizenkettes szám felé. Ideges lépéseket tett; hol a szobájába rohant, hol a fürdőbe, hol egy nyakkendőt tartva a kezében, hol egy könyvet. A folyosón elhaladva megtorpant egy pillanatra. A tükör elé állva betűrte az ingjét a nadrágjába, majd egy foghíjas fésűvel hátrasimította rakoncátlan hajtincseit, s az eredménnyel megelégedve büszkén kihúzta magát. Ez volt a tőle telhető, pillanatnyilag elérhető maximum teljesítmény. Nagy szusszanás. Aztán tovább sietett. Egyik dolgot a másik után a táskájába hajította, ügyet sem vetve arra, hogy ruhái gyűrötten kerülnek a zsákba, a fél literes üdítő és az életmentő sonkás szendvics nem túl sok biztonságot nyújtó társaságába. Nem gondolkodott. Nem volt ideje gondolkodni.

[folyt.köv.]