Rose Romantic csodavarroda

Ahogy trendivé vált a fotózás, úgy válik most egyre trendibbé az, ha valakinek kézműves hobbija van. Anyukámnak nem volt célja beállni a hosszan kígyózó sor végére, egyszerűen csak unatkozott. Így van ez, ha az ember lánya a hétköznapok nagy részét egyedül tölti. Egy-egy hosszú munkanap után kell valami, ami kikapcsolja – nos, anyukám esetében ez a valami éppen az, ha a varrógépet bekapcsolja. :)

Az egész úgy kezdődött, hogy a kezembe került egy kézzel varrott neszeszer, amit anyum csodálva méregetett. Nekem meg eszembe jutott, hogy régen, amikor mi kicsik voltunk, mennyi mindent varrt nekünk. Volt egy patchwork falvédő az ágyunk fölött, volt lila pöttyös egyenfelsőnk, és volt adventi naptárunk apró kis zsákokkal, amit azóta is minden évben előveszünk. A neszeszerre néztem, aztán anyumra: “Hiszen te is tudsz ilyet varrni.” – szóltam, és azt hiszem, ez a mondat volt az, ami a lavinát elindította.

_MG_9396

Tavaly októberben indult a mánia. A szekrény mélyéből újra előkerült a varrógép, a fiókból a tű, a cérna. Sorban készültek a neszeszerek, tolltartók, zsepitartók, zsákok, amikből a végén annyi lett, hogy már nem fértünk el a lakásban. Nem viccelek, a lakás kicsi, a szabad rakodófelületek száma pedig még kisebb. Mit volt mit tenni, belecsaptunk! Mivel egyelőre a nagyobb lakásba való költözés nem kivitelezhető (bár 22 évemből 12-t azzal töltöttem, hogy kertes házról álmodoztam), maradt a “B” terv: megpróbáljuk eladni azt, ami itthon már nem fér el, és másoknak örömet okozni vele. Hamar létre is jött a facebook oldal, megkezdődött a fotósorozatok gyártása. Ami a névválasztást illeti, anyukám a Rose Romantic mellett döntött. Ez a név tűnt a legideálisabbnak, hiszen nemcsak dallamos, de passzol is a stílushoz, amit képvisel – rózsás anyagok, csipkék, fodrok, romantikus hangulat minden mennyiségben.

Rose

Azóta eltelt egy év, rengeteg tapasztalattal és pozitív visszajelzéssel gazdagodtunk. A Rose Romantic neve mögött egy egész család áll. Egy álmodozó-vágyakozó, igazi otthonszerető család. Anyukám, Eszter szorgalmasan varr. Naphosszat inspirációkat gyűjt, szabásmintákat rajzol, hihetetlen türelemmel és precizitással dolgozik minden egyes darabon. Ha ideje engedi, munka után első útja a rövidáru és hobby boltokba vezet, ahonnan anyagokat, gombokat, gyöngyöket, szalagokat, cérnákat, apró kis díszeket szerez be. Törekszik arra, hogy egyedi maradjon, olyan igazi Rose Romanticos. :)

IMG_7997xAnyukám és Röné, a rénszarvas

Bátyám, Kristóf feladata a grafikai rész – tervezett már névjegykártyát, szórólapot, illetve az ő keze munkája a logó is. Ami engem illet, én vagyok a fotós és a marketinges. Tanulgatom a tárgyfotózást, próbálok nem idegeskedni a téli rossz fényviszonyok miatt, és minél szebb képeket készíteni a varrott holmikról, hogy aztán büszkén mutogathassam a nagyvilágnak, mit tud az én anyukám.

Hogy mindezt jól csináljuk-e, azt mondjátok meg Ti…!

Ha ezek után kíváncsiak vagytok rá, miket készítünk, katt ide.

Csak szenvedéllyel!

Azt mondod, érdekel a fotózás, én pedig csodálkozva nézek rád. Igazán? Azt mondod, szeretnél olyan szép képeket készíteni, mint amilyeneket nálam látsz. Hát kérdem én…mégis miért nem teszed?

Mostanában az a tapasztalatom, hogy az emberek hajlamosak azt hinni, jó képek csak komolyabb, tükörreflexes gépekkel készülhetnek. Az ismerőseim sorra fordulnak hozzám segítségért, hogy mégis melyiket válasszák, melyiket ajánlom. Tény, hogy ezek a (fél)profi gépek sokkal jobb minőségű képek készítésére alkalmasak, mint kompakt társaik, de hogy szép képeket csak ilyen fényképezőgépekkel lehet csinálni, az bizony tévedés.

Tizenhat éves koromban kezdett el érdekelni a fotózás. Az első szárnycsapásaim alatt nem más volt a társam, mint egy egyszerű Sony-Ericsson mobiltelefon. Rákaptam a fotózás művészetének ízére, és a saját magam különböző pozíciókból való fényképezgetése után hamar magával ragadott ez a világ, a különböző hangulatok, szokatlan pillanatok megörökítése, színek, színek minden mennyiségben, bármikor.

Ha mentem valamerre, fotóztam. Ha otthon ültem, fotóztam. Ha történt valami, fotóztam. Ha nem, hát elővettem a gépet, és fotóztam. Ekkor már a bátyámtól egyre gyakrabban kölcsönkért kompakt Casio volt a segítségemre. Tizenhét voltam, mikor megkaptam életem első saját fényképezőjét, egy kompakt Olympus FE230-at. Szülinapi ajándék volt, a legjobbkor. A fotózás iránti szenvedélyem és szeretetem ekkor teljesedett ki, ekkor voltam a kreativitásom csúcsán. Nem voltak tökéletesek a képeim, de ez nem is igazán érdekelt. Nap mint nap kezembe vettem a gépemet, mert élveztem – és csak ennyi számított. A képek mennyiségi gyarapodása persze felgyorsult, és ezzel egyidejűleg megjelent a nagy Photoshop- és Flickrmánia is. Mindenhova magammal vittem a fényképezőmet. Otthon, tanulás után (és olykor helyette is), éjszakába nyúlóan szerkesztettem a képeket. Képmániásnak neveztek, és igen, az is voltam. Naponta töltöttem fel újabb és újabb fotókat Flickr-re. Nézegettem a többi nagyszerű fotós munkáit. És álmodoztam.

Én nem mondom, hogy nem jó, ha valaki arra vágyik, hogy fotózhasson. De nem kell feleslegesen százezreket kidobni az ablakon azért, hogy aztán a polcon porosodjon a gép. Mindent az elején kell kezdeni, kis lépésekkel haladva felfelé a lépcsőn. Kompakt gépe mindenkinek van otthon. Neked is. Hát ragadd meg, és próbálgasd, hogy mire képes! Aki egy ilyen kis géppel sem élvezi a fotózást, az nem fogja egy nagyobbal sem. Hiszen a kompakt egyszerű, sok tudományt nem igényel. A tükörreflexes bonyolult, tanulni kell, gyakorolni, különben úgy végzi, mint mondtam: a polcon porosodva…

Példának megemlíteném Regős Ingridet. Ő egy tizenkilenc éves fotós lány, aki mára eljutott odáig, hogy portréfotózást is vállal. Érdemes nézegetni a képeit, és egy kicsit elgondolkodni, Ingrid ugyanis nem mással, mint egy kompakt Olympussal fotózik. A képei mégis csodálatosak.

Ami engem illet, már évek óta egy Canon 450D boldog tulajdonosának mondhatom magamat. Mielőtt saját gépet kaptam, bátyám Canonjával ismerkedtem, így nem ért sokként, hogy egy tükörreflexes mennyivel más kategória. Gyakoroltam anno azzal is, ahogy gyakorlok még a mai napig is, a sajátommal. Tapasztalom, próbálgatom. Nem tartom magamat fotósnak. Csak egy lány vagyok, akinek a fotózás a legfőbb (talán egyetlen) hobbija. Mostanság kevesebb képet készítek, elmúlt az a nagy tűz, ami pár éve volt, de a szenvedély megmaradt. Ahova tudom, viszem magammal a gépet, ha más nem, megörökítem a kirándulásokat, nyaralásokat, baráti összejöveteleket. Fotózok most is, ahogy régen tettem, és ahogy a jövőben is tenni fogom. Fotózni fogok akkor is, ha kimegy a divatból.

Annyit szeretnék csak mondani: a gép egymagában nem elég ahhoz, hogy egy kép szép legyen. Kell hozzá maga az ember is. Két szem, mely képes arra, hogy a különleges pillanatokat észrevegye. A fényképező csak egy eszköz, hogy mindezt sikerüljön megörökíteni.

They heart me

Furcsa érzés, amikor valahol a hatalmas internet eldugott kis bugyraiban váratlanul szembetalálkozok egy-egy saját fotómmal. Pedig előfordult már ilyen, nem is egyszer. Kerültem már olyan helyzetbe, hogy az iwiw-en ismerkedés céljából (khm) ismerősnek jelöltem a saját bátyámat és barátait… (Éljenek a kamu regisztrációk.) És persze néha a flickr-re szánt művészibb fotóim is kikerülnek a nagyvilágba, a tudtom (és az engedélyem, illetve nevem…) nélkül. Ezúttal Adri hívta fel a figyelmemet, hogy rábukkant az egyik képemre (amit még anno Lilla csinált, én szerepelek rajta, és én szerkesztettem)…méghozzá a weheartit.com oldalon. Amit meg ugye szeretek, vagy legalábbis néha-néha meg szoktam látogatni, mert jobb napokon tele van inspiráló képekkel. Szóval minden szép és jó, meg örülhetek, hogy már 47 ember lájkolta (bocsánat, ‘hártolta’).

Az igazság az, hogy ez a képem már egyszer visszaköszönt, amikor teljesen véletlenül megtaláltam egy ismerős ismerősének profilképei között a facebookon. Nem állította, hogy a sajátja, és azt sem, hogy a kép róla készült. De azért mégis. Elég fura érzés volt látni, ahogy commentekben istenítik a képet, meg a lányt, akiről senki sem tudja, hogy tulajdonképpen…én vagyok. Ráadásul a weheartit-os verzió egy tumblr-ös oldalra hivatkozik forrásként, ami isten tudja honnan szedte a fotót, hiszen mindenki csak találta valahol. Annyi biztos, hogy ezekkel az oldalakkal elindult egy láncreakció, és a képe(i)m úgy tűnik lassan, de biztosan körbejárja a világot – csak éppen engem nem visz magával.

Este

Csak mert valaki nem szereti a homályos képeket…én meg csakazértisde! ;P