“Ten little nigger boys went out to dine;
One choked his little self and then there were Nine.
Nine little nigger boys sat up very late;
One overslept himself and then there were Eight.
Eight little nigger boys travelling in Devon;
One said he’d stay there and then there were Seven.
Seven little nigger boys chopping up sticks;
One chopped himself in halves and then there were Six.
Six little nigger boys playing with a hive;
A bumble bee stung one and then there were Five.
Five little nigger boys going in for law;
One got into Chancery and then there were Four.
Four little nigger boys going out to sea;
A red herring swallowed one and then there were Three.
Three little nigger boys walking in the Zoo;
A big bear hugged one and then there were Two.
Two little nigger boys sitting in the sun;
One got frizzled up and then there was One.
One little nigger boy left all alone;
He went out and hanged himself and then there were None.”
Category Archives: könyv
A Place Called Here I.
Jenny-May Butler, a kislány, aki az út túloldalán lakott, akkor tűnt el, mikor még gyerek voltam.
A rendőrség nyomozást indított, ami egy hosszadalmas nyilvános kereséshez vezetett. A történet hónapokon át minden egyes este szerepelt a hírekben, olvasható volt az újságok címlapján, mindenfelé erről szóltak a beszélgetések. Az egész ország bekapcsolódott a keresésbe; ez volt a legnagyobb felhajtás egy eltűnt személy miatt, amit én, 10 éves fejjel valaha láttam, és úgy tűnt, mindenkire hatással van.
Jenny-May Butler egy szőke, kék szemű szépség volt, aki a televízió képernyőjén tündökölt sugárzó mosolyával az ország minden nappalijában, arra késztetve a nézőket, hogy szemük megteljen könnyel, s hogy a szülők egy picivel erősebben öleljék meg csemetéiket, mielőtt ágyba küldik őket.
Ő is 10 éves volt, mint én, és egy osztályba jártunk. Sokszor bámultam bájos kis arcára a hírekben és hallgattam, ahogy a riporter úgy beszélt róla, akárcsak egy angyalról. Abból, ahogy őt jellemezték soha nem gondolnád, hogy valójában, mikor a tanár nem figyelt, kövekkel dobálta Fiona Bradyt az udvaron, vagy, hogy “göndör hajú tehén”-nek hívott Stephen Spencer előtt, csak hogy jobban kedveljék őt, mint engem. Nem, arra a pár hónapra ő lett a tökéletesség megtestesítője, és úgy gondoltam, helytelen lenne elrontanom ezt a képet. Egy idő után még én is elfeledkeztem a sok rosszról, amit tett, mert többé nem egyszerűen Jenny-May Butler volt: ő volt Jenny-May Butler, az aranyos eltűnt kislány abból a nagyszerű családból, aminek tagjai a 9 órás híreken rendszerint elsírták magukat.
Soha nem találták meg – semmi nyomát, még a testét sem; mintha egyszer csak köddé vált volna. Nem láttak gyanús alakokat ólálkodni a környéken, nem voltak kamerák, amik rögzítették volna utolsó lépteit. Nem voltak szemtanúk, se gyanúsítottak; a rendőrség minden lehetséges személyt kihallgatott. Az utca gyanakvóvá vált. Lakói reggelente barátságosan odaköszöntek egymásnak míg autóik felé tartottak, ám mindeközben eltűnődtek, találgattak, képeket idéztek fel, s különösen eltorzult gondolatok jutottak eszükbe szomszédaikról. A szombat reggeli autómosás, kerítésfestés, kertészkedés és fűnyírás közben szégyenteli elméletek szövődtek a szomszédságban körültekintők fejében. Az embereket sokkolta és feldühítette, hogy ez az eset képes volt ennyire elferdíteni a gondolataikat.
A zárt ajtók mögött egymásra mutogató ujjak azonban semmivel sem segítették a rendőrség munkáját. Abszolút semmit nem találtak, ami alapján elindulhattak volna. Nem volt egyebük, csak egy fénykép.
Mindig eltűnődtem, vajon hová ment, hová tűnt el Jenny-May, egyáltalán hogyan tud bárki csak úgy nyom nélkül köddé válni, anélkül, hogy valaki tudna valamit.
Éjjelenként sokszor kinéztem a szobám ablakán, és figyeltem a házukat. A verandán mindig égve hagyták a lámpát, egyfajta irányfényként, hogy Jenny-May hazataláljon. Mrs Butler nem tudott többé aludni, láttam, ahogy örökösen a kanapé szélén ücsörgött, mintha csak arra várt volna, hogy végre elsüljön a pisztoly. Csak ült a nappaliban, és az ablakon kitekintve várta, hogy valaki meghozza a híreket. Néha integettem neki, és ő szomorúan visszaintett. Legtöbbször azonban nem látott a könnyfüggönyön keresztül.
Csakúgy, mint Mrs Butler, én sem voltam boldog, hogy nem kaptam válaszokat. Sokkal jobban szerettem Jenny-May Butlert így, hogy eltűnt, mint amikor még itt volt, és ez igencsak kíváncsivá tett. Hiányzott, maga a gondolat hiányzott, és azon tűnődtem, vajon valahol itt van a közelben és kövekkel dobál valaki mást, miközben hangosan kacag, csak mi nem találjuk és nem halljuk őt? Ezután akárhányszor elhagytam valamit, alaposan átkutattam érte mindent. Mikor a kedvenc pár zoknim tűnt el, a feje tetejére fordítottam a házat. Aggódó szüleim eleinte csak tehetetlenül figyeltek, végül úgy döntöttek, segítenek a keresésben.
Zavart, hogy az eltűnt dolgaimat egyszerre csak sehol sem találtam, és azon ritka esetekben, mikor mégis rájuk leltem, zavart, hogy például a zoknik esetében, mindig csak a pár egyik darabját találtam meg. Ilyenkor elképzeltem Jenny-May Butlert, amint valahol kövekkel dobálózik, kacag, és az én kedvenc zoknimat viseli.
Soha nem akartam semmi újat; tíz éves korom után meg voltam róla győződve, hogy nem lehet helyettesíteni azt, amit elveszítettél. Sokkal inkább ragaszkodtam az eltűnt dolgok megtalálásához.
Azt hiszem, éppen annyit gondoltam az összes páratlan zoknimra, mint amennyit Mrs Butler aggódott a lánya miatt. Én is ébren maradtam éjjelente, újra és újra feltéve magamnak a megválaszolhatatlan kérdéseket. Akárhányszor elnehezedtek a szemhéjaim és magával ragadott volna az álom, egy újabb kérdés tört fel a mélyből, kényszerítve a szemeimet, hogy újra tágra nyíljanak. Sakkban tartottam az alvást, így minden reggel egyre fáradtabban, ugyanakkor egy cseppet sem bölcsebben ébredtem.
Talán éppen ezért történt ez velem. Talán éppen amiért oly sok évet töltöttem azzal, hogy a saját életemet felfordítsam és mindent felkutassak, egy dolgot elfelejtettem: megtalálni önmagamat. Valahol az út során elfelejtettem megfejteni, vajon ki is vagyok valójában.
Hoszonnégy évvel Jenny-May Butler esete után és is eltűntem. Ez az én történetem.
[ Cecelia Ahern - A Place Called Here című regényének első fejezete, saját fordítással. ]
Cecelia Ahern ~ The Book of Tomorrow
Új Cecelia Ahern könyv jelenik meg október 1-jén! :) A borítója ugyanolyan mesés és imádnivaló lesz mint eddig megszokhattuk, remélem a történet is éppúgy fog tetszeni, mint a nemrég kiolvasott és azóta kedvec könyvként számontartott Thanks for the memories (Bennem élsz). A magyar fordításra biztos várni kell még egy kicsit. Addigis itt a tartalom:
“Tamara Goodwinnek mindig mindene megvolt, amire valaha vágyott. Gazdag család gyermekeként egy saját stranddal rendelkező kastélyban nőtt fel, saját, divatos ruhákkal teli gardróbbal, hatalmas baldachinos ággyal és luxus fürdőszobával körülvéve. Mindig a mának élt, soha egy pillanatra sem gondolt a holnapra. Míg nem egy nap édesapja váratlanul meghal, így Tamara és édesanyja élete örökre megváltozik. A felhalmozódott adósságok miatt nincs más választásuk, mint eladni minden tulajdonukat és vidékre költözni Tamara nagybátyjához és nagynénjéhez. Tamara egy teljesen új világba csöppen. Míg anyja a fájdalomtól magába zuhanva él, nagybátyja pedig róla próbál gondoskodni, Tamara magányos, unatkozik és egyre csak visszavágyik Dublinba. Ám mikor egy utazó könyvtár érkezik Kilsaney Demesne-be, Tamara izgatottá válik. Szüksége van valamire, ami leköti. A szemei megakadnak egy hatalmas, rejtélyes, bőrkötésű, arany lakatra zárt köteten. Egy kis segítséggel Tamarának végül sikerül kinyitnia a könyvet. Eláll a lélegzete attól, amit a könyv lapjain talál, és teljesen felfordul az élete…”
/ Saját fordítás. Eredeti szöveg itt. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz tartalmat fordítnai, de bizony így az, hogy még nem olvastam a könyvet…azért remélem nem fordítottam félre. :) /
A nővérem húga
“Rossz annak, aki mindig csak vár. Arra gondolok, hogy a csatába induló hős szerepe ugyan nem lebecsülendő, de ha a dolgok mélyére nézünk, akkor az igazi történet ahhoz kapcsolódik, akit hátrahagytak.”
Best book ever. Fejős Éva Bangkok, tranzit-ja, és Hotel Bali-ja után kész felüdülés. Újra szeretek olvasni. Mert ez a könyv valami olyat mesél el, ami magával ragad, ami olykor mosolyt csal az arcodra, máskor pedig elszomorít, mindenképpen elgondolkodtat, a végén pedig garantált a könnyhullatás.
Ez egy olyan könyv, amiről nem lehet mit mondani. Nem lehet elmesélni, mert azt Jodi Picoult-nál (a szerzőnél) rövidebben és jobban senki nem tudná. Mégis miről szól…? Pár szóban itt a lényeg, de higgyétek el, ennél sokkal többről van szó.
“Amerika keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család. A legidősebb testvér, Jesse már a “sötét oldalon” jár; a középső lány, Kate súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig – a tudomány jóvoltából eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen a nővére számára. Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna bepereli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul. A lelki örvények egyre mélyebbre húzzák a jogászból lett főfoglalkozású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyerekeket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elvesztettnek hitt kedvesét is. A krízishelyzetet a népszerű írónő felváltva láttatja a hét szereplő szemével, bravúrosan váltogatva az idősíkokat is. Miközben egy lebilincselő, gyorsléptű regény fejezetein nevethet-zokoghat az olvasó, olyan hitelesen elevenedik meg előtte a kertvárosi otthon, a kórház, a tárgyalóterem és a tűzoltólaktanya világa, mintha dokumentumfilmet nézne. A végkifejlet pedig majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi…”
Már pár hete végeztem vele, csak kölcsön könyv volt, úgyhogy már nincs nálam. Hiányzik. Még nem emésztettem meg, jó lenne újra beleolvasni, bizonyos részeket újra átgondolni, újra megsiratni a szeretnivaló szereplőket, a lehetetlen helyzetet, a keserű véget… Előbb-utóbb meglesz itthon is, és örök darabként fogom őrizni a könyvespolcomon. :)
Nem mellesleg készül már a könyv filmváltozata is többek között Cameron Diaz és Abigail Breslin szereplésével. Biztosan meg fogom nézni, sőt, már várom, ugyanakkor egy kicsit tartok tőle, hogy elrontja a storyt…hogy a szereplők veszítenek varázsukból (a trailer alapján elég elképzelhetőnek tartom sajnos).
Most pedig elkezdem olvasni a Twilight-ot…