Csillaghullás

A hátsó kertben álltak, a ház mögött elterülő füves puszta kellős közepén, a szántóföld és a zöldséges-gyümölcsös kert határában, a nyúlketrecektől tíz lépésre. Ott álltak, a tábortűz mellett, és az eget bámulták. Fejüket az égbolt felé emelték, meredten kémlelték a pettyesen fénylő fekete vásznat, s mozdulatlanul ácsorogtak egymás mellett. Nem szóltak egy szót sem, szavakra nem volt szükség. Érezték a pillanat fontosságát, és csak ennyi volt a lényeg. Nem tudták, ó, honnan is tudhatták volna, hogy később jelentősége lesz. Nem tudták, csak érezték. Ilyesmit megérez az ember, még akkor is, ha csak hét, vagy éppen tizenkettő év van a háta mögött. Három fekete homályba burkolózó alak állt némán, egymástól csupán egy lépésnyi távolságra. Csend volt, a tűz ropogásán és a tücsökciripelésen kívül teljesen nesztelen volt a hűvös, augusztus végi éjszaka. A falu lakói már rég álomra hajtották a fejüket, az utca is elcsendesedett. Mintha rajtuk kívül az egész világ az igazak álmát aludta volna. Csak ők voltak éberek, minden érzékszervüket kiélezve álltak a semmi közepén, és figyeltek. A legkisebb olykor oda-odapillantott a balján álló óriásra, talán valami jelre várva, talán csak hogy rögzítse a szeme elé táruló képet. Két aprócska gombszemében csillogott a csodálat, az öröm, a szeretet. A középső buzgón az eget fürkészte, mintha ő akarna lenni az első. A legelső, aki látja a csodát, a csodát, amiről annyit meséltek neki. A sötét óriás mosollyal tekintett le két törpe társára, majd tett pár lépést előre, s lehajolt, hogy újabb fadarabokat dobjon a tűzre, meggátolva ezzel, hogy az teljesen kialudjon. Izzó parazsak szálltak fel a tűzről, cikázva az ég felé vették az irányt, majd fényük elhalványodott, végül teljesen a semmibe veszett. A legkisebb a fejét kapkodta, nem tudta eldönteni, hogy az óriást figyelje, vagy az eget. Nem akart elszalasztani egyetlen fontos pillanatot sem, mindent rögzíteni akart, mint egy filmet. Egy egész filmtekercset szeretett volna, melyet később, akármikor, akár százszor és ezerszer is visszanézhet, amit megállíthat és visszatekerhet és…újraélhet. Boldog volt, hogy itt voltak, így hárman, együtt. A tűz ismét hatalmas lánggal égett, sárgás-vöröses színben villogó, fátyolos fényt vetve a három alak arcára. Mögöttük vékony-göcsörtös árnyékalakok táncoltak a fűben, a tücsökmuzsika dallamára jobbra-balra billegve. A legnagyobb árnyalak a másik kettő fölé tornyosulva újra kiegyenesedett. Végigsimított gyűrött pólóján, majd lenézett a legkisebbre. Kezét felé nyújtotta, majd hirtelen megemelte, s a nyakába kapta. “Innen jobban látod az eget.” – hallatszott a mély férfihang, melyet vidám kacagás követett. A férfi egyik kezével a vállán ülő kislányt fogta, a másikkal pedig összeborzolta a jobbján álló, szüntelenül az eget fürkésző fiú haját, aki ettől egy pillanatra összezavarodott, s tekintetét leemelte a csillagos égről. Elnevette magát, majd a mellette magasodó alakhoz bújt, karjaival átölelve annak a derekát. Ott álltak, ők hárman, és az eget bámulták. Egyszercsak egy boldog kiáltás törte meg az est hangtalanságát: “Nézd Papa, nézd!” – hallatszott a gyermeki örömtől sugárzó fiúcskahang. “Láttam, láttam, láttam!” Ő volt az első. A kislány is felsikkantott, majd elkezdett ugrálni az óriás nyakában. Mindannyian látták. Látták, amint a csillag ragyogó fénycsíkot húzva maga után átszelte az égboltot. Látták a csodát, amire egész este vártak. De valójában mindhárman tudták, hogy nem a hullócsillag maga volt a csoda. A csoda az volt, hogy mindezt együtt élték át. Akkor és ott. Ők hárman. Apa, fia és lánya. És abban a pillanatban mindhárman azt kívánták, hogy ez a csoda örökké tartson.

Az Elérhetetlen

A táj elszáguld mellettünk, míg mi egyhelyben ülünk, s csendben figyelünk. Magunkba merülve, gondolatainkba mélyedve, egymástól csupán pár méterre. Nem nagy távolság, mégis úgy érzem, túl messze vagy. Hiába nyújtanám a karjaimat, hiába akarnám olyannyira, nem érhetlek el. Hiába tenném, te talán észre se vennéd, talán csak mint egy gyenge fuvallatot, megéreznéd, de igazán akkor sem értenéd. Csak bambán nézünk ki a fejünkből. Arcodat jobbra fordítod, mint én, látom a tükörből. Csendben figyellek, mint egy buborékot a kisgyerek. Csoda vagy a szememben, a káprázó tökéletesség, a csillagokkal borított nyár esti ég. Elgondolkodok, mily csúf játékot űz velem az életem. Megmutatta, hogy létezel s újra érzem, hogy létezem, fülemben mégis csak egy mondat cseng szüntelen: te vagy az Elérhetetlen. S én újra gyáván kergetőzök a semmi körül, miközben a homokszemcsék kifutnak a kezeim közül. Az ablaküveg az egyetlen fegyverem, hogy szívem dobbanása éltetőm legyen. Ugyan az álmosság harcol ellenem, nem engedem. Nem eresztelek szem elől egy pillanatra sem. Kábán meredsz magad elé, szomorúnak tűnsz, s látszólag téged is az álmok álnok őrzője űz. Némán pislogok az ablak felé, s egy képet festek magam elé. Melletted ülök, a fejem a válladon pihen, te egy hajtincsemmel játszol csendesen. Érzem pulcsid puha melegét, s szivárvány nő szívem szigetén, ahányszor kezeddel gyengéden hozzámérsz. Kiáltanék, hogy tudd, megadnék bármit, amit kérsz. Ha engednél. Kiáltanék, de meg se rezzennél, ha leszakadna az ég, ha dörögne és egy villám csapna beléd, így kiáltásom hangtalan tátogásként szeli át az univerzum légüres terét. Miközben ujjad köré csavarod a tincseimet, én az ablaküvegben némán téged nézlek…s mérföldekre tőled is csak téged szeretlek.

Engedd el…

“Engedd el!”
Kezembe veszem a képzeletbeli lufimat, és belerakosgatom az emlékeket. Belegyömöszölöm a múltamat. Majd szépen lassan felfújom, és kötök rá egy csomót. Jó szorosat, nehogy kicsusszanjon a lyukon át egy szó, egy dal, egy érintés. Elengedem. Egyesével leemelem ujjaimat a zsinórról és várom, hogy kiszaladjon a kezeim közül. A legapróbb sóhajtás, egyetlen rezzenés, kósza könnycsepp nélkül. A szél fújja a hajamat, bele-belekap a szoknyámba. Nézem a lufit. Nézem, ahogy cikázik az ég felé. Egyre kisebb lesz, egyre távolabbi, s én mindinkább úgy érzem, mintha nem is az enyém lenne. Biztos csak valamelyik gyerek eresztette el, egészen véletlenül. Körülnézek. Rajtam kívül nincs a környéken senki. Egy dombon állok, egyes egyedül. Csak én vagyok itt. Meg a lufim az égen. Felemelem a fejem, tovább figyelem, de egyre homályosabb a kép, összefolyik minden, már nem látom, már nem látok semmit, már…nem… Megremeg a világ, és én térdre borulok. Fagyos a talaj, vizesek alattam a falevelek. Újra és újra átfut a hátamon a hideg, zihálva veszem a levegőt. Zokogok. Egyre csak zokogok. Nem akarok semmit sem jobban, mint a lufimat. Újra. Visszakapni. Kinyitom a szemem. Lenézek a kezeimre, és ujjaim közt megpillantom a zsinórt. Sejtelmesen fülembe súgja halk szavát a szél, beleborzongok. Fejem felett bizonytalanul lebeg tovább a végzetem, miközben a végtelennel kergetőzik az életem…a múltban élek, a jelenben létezem.
“Eressz el…!”

Szivárvány

Csak ült a felhő alatt és várt. Lehajtott fejjel figyelte a tócsát, figyelte, ahogy az esőcseppek meg-megzavarják a víztükör békés harmóniáját.
- Hát te meg mit csinálsz itt? – lépett oda hozzá egy pöttöm kislány.
- Várom, hogy elálljon az eső. Nem szeretem az esőt, tudod? Szivárványt szeretnék inkább.
- Ugyan, ez butaság! Hát nem jártál te iskolába? Nincsen szivárvány eső nélkül!
- Tudom. Tudom… – hallatszott a szomorkás válasz.
- Leülhetek melléd?
- Persze. – felelte a lány, majd arrébb csusszant a kőfalon. – Csak nyugodtan. Úgyis olyan egyedül érzem magam.
- Egyedül egy ilyen vidám napon? Butaság!
- Ugyan mitől lenne vidám? Hiszen esik az eső! Ilyenkor mindenki szomorú.
- Ez valami törvény? Nekem ilyet nem tanítottak soha. Próbáld más szemmel nézni a dolgokat. Próbálj meg örülni az esőnek.
- Örülni?
- Hát persze! Figyelj csak… Látod ezt a tócsát itt előttünk?
- Látom.
- És mit látsz?
- Mit látnék? Ez csak egy tócsa…

Continue reading

Nehéz

- Nagyon nehéz. Nehezebb, mint hinnéd. Te csak azt látod, hogy mosolygok. Azt hiszed, hogy jól vagyok. Figyeled, ahogy kiejtem a szavakat. Hallod őket. Csak tudod, az a baj, hogy nem érted. Nem értheted…
- Miért nem érthetem? Magyarázd el. Érteni akarom.
- Ezt így nem lehet.
- Miért nem?
- Mert nehéz.
- Mit érzel most?
- Hogy mit érzek…? Mintha kettéhasadna a szívem. Mintha a következő dobbanással véget érne minden. Nem lenne többé semmi, csak a végtelen csend…

[ ez a szöveg saját, képzelt beszélgetés. ]