A táj elszáguld mellettünk, míg mi egyhelyben ülünk, s csendben figyelünk. Magunkba merülve, gondolatainkba mélyedve, egymástól csupán pár méterre. Nem nagy távolság, mégis úgy érzem, túl messze vagy. Hiába nyújtanám a karjaimat, hiába akarnám olyannyira, nem érhetlek el. Hiába tenném, te talán észre se vennéd, talán csak mint egy gyenge fuvallatot, megéreznéd, de igazán akkor sem értenéd. Csak bambán nézünk ki a fejünkből. Arcodat jobbra fordítod, mint én, látom a tükörből. Csendben figyellek, mint egy buborékot a kisgyerek. Csoda vagy a szememben, a káprázó tökéletesség, a csillagokkal borított nyár esti ég. Elgondolkodok, mily csúf játékot űz velem az életem. Megmutatta, hogy létezel s újra érzem, hogy létezem, fülemben mégis csak egy mondat cseng szüntelen: te vagy az Elérhetetlen. S én újra gyáván kergetőzök a semmi körül, miközben a homokszemcsék kifutnak a kezeim közül. Az ablaküveg az egyetlen fegyverem, hogy szívem dobbanása éltetőm legyen. Ugyan az álmosság harcol ellenem, nem engedem. Nem eresztelek szem elől egy pillanatra sem. Kábán meredsz magad elé, szomorúnak tűnsz, s látszólag téged is az álmok álnok őrzője űz. Némán pislogok az ablak felé, s egy képet festek magam elé. Melletted ülök, a fejem a válladon pihen, te egy hajtincsemmel játszol csendesen. Érzem pulcsid puha melegét, s szivárvány nő szívem szigetén, ahányszor kezeddel gyengéden hozzámérsz. Kiáltanék, hogy tudd, megadnék bármit, amit kérsz. Ha engednél. Kiáltanék, de meg se rezzennél, ha leszakadna az ég, ha dörögne és egy villám csapna beléd, így kiáltásom hangtalan tátogásként szeli át az univerzum légüres terét. Miközben ujjad köré csavarod a tincseimet, én az ablaküvegben némán téged nézlek…s mérföldekre tőled is csak téged szeretlek.

“Engedd el!”
Kezembe veszem a képzeletbeli lufimat, és belerakosgatom az emlékeket. Belegyömöszölöm a múltamat. Majd szépen lassan felfújom, és kötök rá egy csomót. Jó szorosat, nehogy kicsusszanjon a lyukon át egy szó, egy dal, egy érintés. Elengedem. Egyesével leemelem ujjaimat a zsinórról és várom, hogy kiszaladjon a kezeim közül. A legapróbb sóhajtás, egyetlen rezzenés, kósza könnycsepp nélkül. A szél fújja a hajamat, bele-belekap a szoknyámba. Nézem a lufit. Nézem, ahogy cikázik az ég felé. Egyre kisebb lesz, egyre távolabbi, s én mindinkább úgy érzem, mintha nem is az enyém lenne. Biztos csak valamelyik gyerek eresztette el, egészen véletlenül. Körülnézek. Rajtam kívül nincs a környéken senki. Egy dombon állok, egyes egyedül. Csak én vagyok itt. Meg a lufim az égen. Felemelem a fejem, tovább figyelem, de egyre homályosabb a kép, összefolyik minden, már nem látom, már nem látok semmit, már…nem… Megremeg a világ, és én térdre borulok. Fagyos a talaj, vizesek alattam a falevelek. Újra és újra átfut a hátamon a hideg, zihálva veszem a levegőt. Zokogok. Egyre csak zokogok. Nem akarok semmit sem jobban, mint a lufimat. Újra. Visszakapni. Kinyitom a szemem. Lenézek a kezeimre, és ujjaim közt megpillantom a zsinórt. Sejtelmesen fülembe súgja halk szavát a szél, beleborzongok. Fejem felett bizonytalanul lebeg tovább a végzetem, miközben a végtelennel kergetőzik az életem…a múltban élek, a jelenben létezem.
“Eressz el…!”