“School starts again, tomorrow. I don’t know whether i’m excited about it or not. I guess i’m rather not. This is my last year in highschool, but to tell the truth i would skip it if i could. I would rather go to college in Budapest and start a new life right now. Find new friends. Try to be visible and nice. Try to be who i really am.
Change.”

Hűű. :) Ezt 1 kerek éve írtam tumblr-re. Nagyon szerettem volna már Pestre menni, átugrani az utolsó gimis évet és végre új életet kezdeni, új emberek társaságában, egy új helyen. És most végre itt tartok, már csak pár nap és elkezdődik, kinyílik az ajtó és onnantól nincs megállás. Egy álom vált valóra? Azt hiszem, mondhatom. Még ha hülyén is hangzik. Ez volt a célom, erre vártam, erre vágytam, elértem, és most örülök.
A “visible” részt így a nyáron már sikerült amúgy elérnem, meg talán a “nice”-t is. Csak úgy tapadnak rám az emberek (még ha a régiek el is hagynak, azért annyira szörnyű nem lehetek…). És lehet, hogy többségük csak az “unaloműző” szerepét kapta meg, azért a helyzet az, hogy mégis lesz pár kapcsolat, ami remélem hosszú ideig megmarad. Rajtam ne múljon.

Az előbb elkezdtem írni egy a mostanában megszokottnál is negatívabb bejegyzést, aztán eszembe jutott egy kedves ismerősöm tegnapi elszólása, miszerint:

23:37:46 T: régebben sűrűbben írtál
23:38:01 T: meg volt csomó ilyen “örömpost” vagy nem is tudom hogy mondjam :)

úgyhogy elnyomom a negatív hullámokat, és megpróbálok örömpostot írni, vagy legalábbis valami pozitívat. Tehát ezt a bejegyzést küldeném sok szeretettel James-nek, és mindenkinek, aki szereti! ;)

Megint több, mint egy hónapja nem jelentkeztem, ennek ellenére minden nap 40-50 körül mozog a blog látogatottsága, sőt, valamikor a 100-at is meghaladja. Bár tudom, hogy ezekben az adatokban nem bízhatok 100%-osan, azért mégiscsak jólesik kicsiny lelkemnek. :) Köszi mindenkinek, aki kíváncsi rám és olvas!

Július 9-én írtam utoljára teljesértékű élménybeszámolót, azóta csak lelkizés és örömkönnyhullatás történt. Hát akkor most kicsit flashback-elek, ha nem bánjátok.
Szóval július. Nagyon-nagyon sok minden történt, és sok minden változott azóta. Holiskezdjem, hmm… Idén nyáron sajnálatos módon semmilyen nyaralás nem jött össze. Családdal se mentünk, barátnőkkel se lett Balcsi. De azért még így is örülhetek, hiszem 3 helyre mégis eljutottam. 2 napot voltam Balatongyörökön, amit köszönhetek a makacsságomnak és igenemberkedésemnek – és persze Neked, édes. :D Belecsöppentem egy (majdnem) teljesen idegen, jól összeszokott társaságba, de egyetlen este elég volt hozzá, hogy mindenki jól megjegyezze a nevemet. Hadd ne kelljen részleteznem, miért… Lényeg, hogy nagyon jó volt, még így is, hogy a felére nem emlékszem. :D :P
Ezt követő hétvégén szintén elég spontán ötletként bátyámmal elutaztunk Debrecenbe, a Campus fesztiválra. Még sosem voltam ebben a városban, ilyen messze Győrtől, úgyhogy eleve örültem neki. A fesztiválozgatást összekötöttük egy kis városnézéssel is, szóval tök jó volt minden. :) Voltunk Quimby koncerten, akikről a Balcsi előtt szinte nem is tudtam, de azóta nagyon megszerettem a számaikat. Élmény volt, már csak azért is, mert ez volt életem első fesztiválja. (:
Hazatérve, másnap már indultam is a soproni unokatesómékhoz. Reeengeteget kutyáztam, meg elfogyasztottam életem első sushiját és garnélarákját. Lehet tapsolni! (Amúgy nem ízlettek.)

Read the rest of this entry »

Felvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettek
felvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettek
felvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettek
felvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettek
felvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettek
felvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettekfelvettek
!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! ^^

Olykor ráébredek, hogy a világ milyen törékeny.

Felépítesz egy várat, álmokból, vágyakból, reményekből, hitből, szeretetből. Egyik pillanatban még masszívan áll előtted, olyan, mint egy hatalmas erődítmény, mely minden támadást kibír…aztán pislantasz egyet, és már csak egy kártyavárat találsz magad előtt. Majd egyszercsak valaki gondol egyet, s egy hatalmas levegővel lerombol mindent, amit eddig szívvel-lélekkel megteremtettél. A kártyavár összedől. Ilyen egyszerűen…egyik pillanatról a másikra…

Olykor ráébredek, hogy játszani könnyű…de nagy a kockázat, hogy veszítesz.

…a blog egyelőre így marad. Ugyan ez csak félkész állapot, mert még 1-2 dolgot át akarok színezni, és a headeren is lehet, hogy babrálok még, de tulajdonképpen rájöttem, hogy felesleges addig “letiltani” a bejegyzéseket. Szóval megy minden tovább, aztán majd én szépen csendben alakítgatok még a háttérben. :) Kinek hogy tetszik eddig? Tudom, hogy olvastok, fel tudnék sorolni legalább 10 nevet, úgyhogy mondjatok szépen véleményt, hajráhajrá! :D Ja és tudom, hogy rózsaszín. De hát szeretem a rózsaszínt, na. Jaa és köszönet jár Vandának, akitől az ötlet jött. Már régóta kerestem a megfelelő képet a fejléchez, és hát remélem nem baj, hogy én is Danny Robertstől loptam… :$

Ma félig-meddig legyőztem magamat. Utálok telefonálni (jó, nem utálok, csak nem szeretek), ezt sokan tudják. És ugyanígy vagyok a webkamerázással is. Nem szeretem, mert akkor csak oda lehet figyelni, nem lehet ásítozni meg egyéb módon szenvedni a gép előtt. Meg még egy csomó dolgot tilos. Na mindegy, ma végülis bekapcsoltam skypeon egy török srácnak, akivel már vagy egy éve beszélgetek, és már nagyjából ennyi ideje könyörög is érte. Beszélni nem voltam hajlandó, de láthatott, cserébe megmutatta a szobáját, ahonnan nyílt egy teraszajtó, ami a kamerában kiégett a fénytől, úgyhogy tökre nem láttam semmit, de azt állította, hogy ott a tenger, úgyhogy majdnem megvesztem az irigységtől… :) És megmutatta a “moscow” feliratos pólóját is, amit egy orosz tengerész barátjától kapott. Ő is tengerésznek tanul. És a tenger mellett tölti az egész nyarat, értitek. *sóhaj*

Aztán találkoztam egy ősrégi ismerőssel, akivel 8-9. osztály környékén nagyon jóban voltam, aztán ahogy nőttünk, úgy egyenes arányosságban (jól mondom? mióta leérettségiztem, nem tudok matekul) távolodtunk is el egymástól. 13. végére már csak egy fiú volt, akinek köszöntem a folyosón, és aki néha odajött 1-1 mondatot váltani. Most elhívott fagyizni, és bár 2 óra után leráztam szegényt, egész jól viselkedett. Szóval kedves volt, no. Mostanában több ilyen régi ismerőssel is összefutottam amúgy. És ez tök fura. Hol voltak eddig…? Vagy ne kérdezzek, csak örüljek, hogy most vannak és nem hagynak unatkozni? Oh igen, így sokkal szebben hangzik. :)

Láttam a városban egy olyan ismerősömet is, akit még nem ismerek, csak látásból, Krúdys volt még nagyon régen (nem mintha öregíteni szeretném), és most msn-ezünk. Nézett és nem tudott beazonosítani, úgyhogy megadtam magam, integettem és mosolyogtam, remélem azért leesett neki, hogy ki vagyok… :)

Voltam moziban is, Shrek 4-en, 3D-ben. Hűha. A 3. részt nem láttam, a 2.-ra nem emlékszem, szóval nem nagyon tudok viszonyítani, de nem volt rossz. Végülis sokat nevettem, vagyis inkább csak mosolyogtam, a mellettem ülő kedves egyén viszont jókat kacagott. :) Csillagokat is néztem, meg vártam, hogy lehulljanak. Nem tették.

Oh és ma beleharaptam az almámba. Mondjuk úgy, édes volt, de azért belefájdult a fogam…

Mindenkinek vannak titkai. De vajon nevezhető-e titoknak az, amiről már két ember is tud?
Tettél valamit, éreztél valamit, mondtál valamit, amiről szeretnéd, ha soha nem derülne ki, soha nem kerülne bizonyos emberek fülébe. Ezért úgy döntesz, ez a te titkod marad. Megtartod magadnak, átrágod rajta magadat újra meg újra, álmatlan éjszakákon a falat bámulva. Nevetsz rajta, vagy éppen elszomorodsz. Elfog a szégyenérzet, belülről mardos a lelkiismereted. Legyintesz. Ugyan, hiszen csak te tudod, mi is történt valójában. Senki más… Senki. Senki. Senki. Aztán eljön a pillanat, amikor már nem bírod egyedül. Van, hogy már egyáltalán nem is tartod gyalázatos dolognak, van, hogy már teljesen elveszíti jelentőségét, és ezért egész egyszerűen egyszer csak kicsusszan. Csak úgy spontán, egy teljesen hétköznapi beszélgetés közepette. Máskor annyira nehéz tehernek érzed, hogy muszáj megosztanod valakivel, még mielőtt teljesen belebolondulsz a puszta tudatba, ezért leülsz vele szembe, komoly arccal a szemébe nézel és azt mondod “Valamit el kell mondanom.”. És elmeséled. Így vagy úgy, a történet ugyanúgy végződik: “Kérlek, ne mondd el senkinek!”. Megkönnyebbül a lelked. Úgy érzed, a teher egy részét ezzel a végszóval magad mögött hagytad. Nem vagy többé egyedül, nem emésztenek tovább a történtek, mert már ő is tudja. És benne bizony megbízol.
“Kérlek, ne mondd el senkinek!” – egy kérés, felszólítás, fohászkodás, könyörgés, tiltás. NE! Kérlek, ne… A bűvös mondat, mely kérlelő szándékának, kihangsúlyozott fontosságának ellenére nyomban arra ösztönzi a befogadót, hogy éppen az ellenkezőjét cselekedje. Tehát…nevezhető-e titoknak az, amiről már két ember is tud?

Your secret from Jean-Sebastien Monzani on Vimeo.