A Place Called Here I.

Jenny-May Butler, a kislány, aki az út túloldalán lakott, akkor tűnt el, mikor még gyerek voltam.
A rendőrség nyomozást indított, ami egy hosszadalmas nyilvános kereséshez vezetett. A történet hónapokon át minden egyes este szerepelt a hírekben, olvasható volt az újságok címlapján, mindenfelé erről szóltak a beszélgetések. Az egész ország bekapcsolódott a keresésbe; ez volt a legnagyobb felhajtás egy eltűnt személy miatt, amit én, 10 éves fejjel valaha láttam, és úgy tűnt, mindenkire hatással van.
Jenny-May Butler egy szőke, kék szemű szépség volt, aki a televízió képernyőjén tündökölt sugárzó mosolyával az ország minden nappalijában, arra késztetve a nézőket, hogy szemük megteljen könnyel, s hogy a szülők egy picivel erősebben öleljék meg csemetéiket, mielőtt ágyba küldik őket.
Ő is 10 éves volt, mint én, és egy osztályba jártunk. Sokszor bámultam bájos kis arcára a hírekben és hallgattam, ahogy a riporter úgy beszélt róla, akárcsak egy angyalról. Abból, ahogy őt jellemezték soha nem gondolnád, hogy valójában, mikor a tanár nem figyelt, kövekkel dobálta Fiona Bradyt az udvaron, vagy, hogy “göndör hajú tehén”-nek hívott Stephen Spencer előtt, csak hogy jobban kedveljék őt, mint engem. Nem, arra a pár hónapra ő lett a tökéletesség megtestesítője, és úgy gondoltam, helytelen lenne elrontanom ezt a képet. Egy idő után még én is elfeledkeztem a sok rosszról, amit tett, mert többé nem egyszerűen Jenny-May Butler volt: ő volt Jenny-May Butler, az aranyos eltűnt kislány abból a nagyszerű családból, aminek tagjai a 9 órás híreken rendszerint elsírták magukat.
Soha nem találták meg – semmi nyomát, még a testét sem; mintha egyszer csak köddé vált volna. Nem láttak gyanús alakokat ólálkodni a környéken, nem voltak kamerák, amik rögzítették volna utolsó lépteit. Nem voltak szemtanúk, se gyanúsítottak; a rendőrség minden lehetséges személyt kihallgatott. Az utca gyanakvóvá vált. Lakói reggelente barátságosan odaköszöntek egymásnak míg autóik felé tartottak, ám mindeközben eltűnődtek, találgattak, képeket idéztek fel, s különösen eltorzult gondolatok jutottak eszükbe szomszédaikról. A szombat reggeli autómosás, kerítésfestés, kertészkedés és fűnyírás közben szégyenteli elméletek szövődtek a szomszédságban körültekintők fejében. Az embereket sokkolta és feldühítette, hogy ez az eset képes volt ennyire elferdíteni a gondolataikat.
A zárt ajtók mögött egymásra mutogató ujjak azonban semmivel sem segítették a rendőrség munkáját. Abszolút semmit nem találtak, ami alapján elindulhattak volna. Nem volt egyebük, csak egy fénykép.
Mindig eltűnődtem, vajon hová ment, hová tűnt el Jenny-May, egyáltalán hogyan tud bárki csak úgy nyom nélkül köddé válni, anélkül, hogy valaki tudna valamit.
Éjjelenként sokszor kinéztem a szobám ablakán, és figyeltem a házukat. A verandán mindig égve hagyták a lámpát, egyfajta irányfényként, hogy Jenny-May hazataláljon. Mrs Butler nem tudott többé aludni, láttam, ahogy örökösen a kanapé szélén ücsörgött, mintha csak arra várt volna, hogy végre elsüljön a pisztoly. Csak ült a nappaliban, és az ablakon kitekintve várta, hogy valaki meghozza a híreket. Néha integettem neki, és ő szomorúan visszaintett. Legtöbbször azonban nem látott a könnyfüggönyön keresztül.
Csakúgy, mint Mrs Butler, én sem voltam boldog, hogy nem kaptam válaszokat. Sokkal jobban szerettem Jenny-May Butlert így, hogy eltűnt, mint amikor még itt volt, és ez igencsak kíváncsivá tett. Hiányzott, maga a gondolat hiányzott, és azon tűnődtem, vajon valahol itt van a közelben és kövekkel dobál valaki mást, miközben hangosan kacag, csak mi nem találjuk és nem halljuk őt? Ezután akárhányszor elhagytam valamit, alaposan átkutattam érte mindent. Mikor a kedvenc pár zoknim tűnt el, a feje tetejére fordítottam a házat. Aggódó szüleim eleinte csak tehetetlenül figyeltek, végül úgy döntöttek, segítenek a keresésben.
Zavart, hogy az eltűnt dolgaimat egyszerre csak sehol sem találtam, és azon ritka esetekben, mikor mégis rájuk leltem, zavart, hogy például a zoknik esetében, mindig csak a pár egyik darabját találtam meg. Ilyenkor elképzeltem Jenny-May Butlert, amint valahol kövekkel dobálózik, kacag, és az én kedvenc zoknimat viseli.
Soha nem akartam semmi újat; tíz éves korom után meg voltam róla győződve, hogy nem lehet helyettesíteni azt, amit elveszítettél. Sokkal inkább ragaszkodtam az eltűnt dolgok megtalálásához.
Azt hiszem, éppen annyit gondoltam az összes páratlan zoknimra, mint amennyit Mrs Butler aggódott a lánya miatt. Én is ébren maradtam éjjelente, újra és újra feltéve magamnak a megválaszolhatatlan kérdéseket. Akárhányszor elnehezedtek a szemhéjaim és magával ragadott volna az álom, egy újabb kérdés tört fel a mélyből, kényszerítve a szemeimet, hogy újra tágra nyíljanak. Sakkban tartottam az alvást, így minden reggel egyre fáradtabban, ugyanakkor egy cseppet sem bölcsebben ébredtem.
Talán éppen ezért történt ez velem. Talán éppen amiért oly sok évet töltöttem azzal, hogy a saját életemet felfordítsam és mindent felkutassak, egy dolgot elfelejtettem: megtalálni önmagamat. Valahol az út során elfelejtettem megfejteni, vajon ki is vagyok valójában.
Hoszonnégy évvel Jenny-May Butler esete után és is eltűntem. Ez az én történetem.

[ Cecelia Ahern - A Place Called Here című regényének első fejezete, saját fordítással. ]