Éjszaka. Kiismerhetetlen sötétség. Még egy látó is elvétené lépéseit, nemhogy egy vak. Vak voltam…könnyes szemmel, hazugágoktól megvakítva osontam az árnyak közt. Hallatszott lépéseim tompa, határozott, monoton döngése. Egyre csak haladtam az ismeretlen felé. Nem számított, hogy hová érkezem, csak hogy messze legyek az álmaimtól…az álmaimtól, melyek becsaptak, és magamra hagytak. Remények nélkül egy magányos szív nem sokat ér. Úgy gondoltam, már nem számít mi történik velem. Nem számít semmi. Fájdalom nem érhet, hisz már meghalt bennem minden… Ahogy szűkült a távolság, minden egyre zavarosabbá vált. Az utca fényei már nem is pislákoltak, a gyémántként ragyogó csillagokon kívül semmi fény nem szökött elém. Először azt hittem, csupán a képzeletem játszik velem – mint valami kisgyerekkel, mikor azt hiszi, hogy egy szörnyeteg van a szekrényben, és nem tud aludni – de erőt vettem magamon, és tekintetemmel a sötét utat fürkésztem. Eddig erőtlenül vert a szívem, most azonban egy hatalmasat dobbant. Igen, volt ott valami…valami sötét, kecses alak. És…hisz az lehetetlen…de minek higyjen az ember, ha nem a saját szemének? A lágy vonalak egyszercsak kiszélesedtek, és az emberalakból hirtelen valami egészen más lett. Valami, ami egyszerre sugallt nyugalmat, biztonságot…és félelmet. Felém fordult. Kitárt szárnyai tökéletesen kivehetőek voltak az éjszakai homályban. A felhők mögül előtűnt a hold, mely fénycsóvái most a rejtélyes alak arcán táncoltak. Kirázott a hideg, ahogy végigmértem a teremtményt, ám mikor az arcához értem, mint egy tollpihe a szélben, úgy tűnt el lelkemből az aggodalom, és helyére megnyugvás ült. Hosszú, koromfekete haja úgy hullámzott a lágy nyári szellőben, mint a tenger habjai. Ha valaki csak a haját és hófehér bőrét látta volna, bizonyára azt hiszi, hogy valami boszorkánnyal van dolga. De a szemek! Ó, azok a sötét színben játszó szemek…! Valami megmagyarázhatatlan jóság áradt belőlük. A lény ajka mosolyra húzódott. Minden félelmem elillant, és kezdtem bízni az ismeretlenben. Felém lépett. Fekete ruhája vad táncot járt a szélben, ám szárnyai nem moccantak, a csillagok felé meredtek – melyek még fényesebben ragyogtak mint eddig: mint ezernyi apró, kíváncsi szempár. Némán közelített. Már alig volt köztünk pár lépés. Rázott a hideg az izgalomtól, de egy csepp félelmet sem éreztem. Azon vettem észre magam, hogy akaratlanul is mosoly ül az arcomra. Kezeit a vállamon éreztem. Melegség öntötte el a szívemet, éreztem, hogy ez a túlvilági szépség visszaleheli belém az örömöt, az életkedvet, és erőt ad a folytatáshoz. Leírhatatlan elszántság ült a tekintete mögött. Teljesen elmerültem mély tekintetében, elkezdett forogni velem a világ, és az angyal már csak egy fekete foltnak tűnt, elveszett az éjszaka többi sötét árnya közt. Aztán a földön találtam magam… Már semmi sem tűnt lehetetlennek. Már egyáltalán nem éreztem magam elveszettnek. Az éjszakai világ hirtelen kiszínesedett, a kopár pusztaság helyén színpompás virágok nyíltak mindenfelé. Felnéztem az égre, és azt suttogtam: „Köszönöm!“. Elindultam visszafelé. Úgy éreztem, mintha nem is a két lábamon mennék, hanem szárnyalnék a bárányfelhők között…olyan mennyei érzés volt…szállni…

…szállni, akár egy angyal.

[by ann]

/régen írtam. nem a jelenlegi hangulatom miatt lett postolva :) /