Örök kedvencek. :)Best of me
Monthly Archives: November 2008
Nyertem!!! ^^
Nem olyan régen írtam arról, hogy neveztem egy netes és egy sulis fotópályázaton is. Pont ma emlegettem, hogy a netes dologról semmi hír nincs, pedig már hamar itt lesz a december 5-ei díjátadó… Hát délután csörög a telefonom, felveszem, először azt hittem valami cég zaklat a hülye reklámjaival, aztán végül kiderült, a verseny szervezője hívott, hogy szóljon: nyertem. :)) Konkrét adatokat még nem tudok, mint hogy hány induló volt, és egyáltalán melyik képem lett díjazott, de elvileg a részletekről küldenek majd tájékoztatót. Ami biztos, hogy december 5-én irány a pesti díjátadó, ami a Művészetek palotájában lesz – és december 5-14-ig a pályaművekből kiállítást tartanak. Ennek külön örülök, mert még sosem jártam a Művészetek palotájában, csak a vonatról szemeztem mindig a színesen villogó épülettel, és tervezgettem, hogy milyen jó lenne egyszer körülnézni benne. Azt nem gondoltam, hogy egyszer majd azért megyek oda, hogy egy díjat vegyek át.
Szép ez a nap. ^^
Portugál
Már megint színházban jártam. :)
Portugál. Egy igazi magyar tragikomédia Forgács Péter rendezésével. Ezek alapján nagyon nem lehet mellényúlni, hát nem is nyúltak. Bevallom, az első jeleneteknél kicsit megijedtem, hogy mit fognak kihozni a Kisfaludy terem icipici színpadjából, amire csak egyetlenegy díszlet fért, az irgácsi “italbolt”, és feltettem magamnak a kérdést, hogy tulajdonképpen miért is nézném én élvezettel egy falusi kocsma életét? De élveztem, sőt, az egész közönség élvezte, sőt, szinte megszakítás nélkül nevetett, vagy legalábbis mosolygott mindenki. Ez pedig akkor már csak jelent valamit. Nem? :)
Álomkép a múltból
Hétfő volt, borús, őszi reggel. Riadtan ébredt. Tudta, hogy ez a nap, ez a hétfő most más lesz, mint a többi, de remény, boldogság, izgalom helyett kétségbeesést, keserves aggodalmat érzett. Zavartan körbetekintett a szobájában, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy tényleg „itt és most” van, hogy az álom végetért, nincs tovább. Egy dolgon megakadt a pillantása. Az éjjeliszekrényén feküdt a naptárja, melynek számait az októberi hangulatot jelképező, megsárgult falevelek keretezték, és a szám, melyet mutatott: 20. Beleremegett, érezte, hogy keze libabőrös lesz a gondolattól, mely feléje száguldott, de mielőtt elérhette volna, megrázta a fejét, és elhessegette a körülötte lebegő félelem fellegét, majd belebújt a papucsába, hogy lemenjen a konyhába és elkészítse szokásos reggeli kávéját. Férje még ott feküdt az ágyban. Egy pillanatig megállt, hogy halk szuszogását hallgassa. Ez mindig megnyugtatta kicsit, hiszen ott feküdt az ember, aki szerette, aki bármit megtett volna érte, aki mellett teljes biztonságban volt, akitől két szép gyermeke volt, aki kitartott mellette, még ha azt ő nem is érdemelte meg. De ma nem sikerült, ma érezte, hogy valami nincs rendben. Ezen a szürke reggelen még a kávé sem tűnt finomnak, pedig szerette, már egész fiatal kora óta kávéval indultak a komor reggelek. Szűntelenül egy gondolat járt a fejében, mely már hetek, hónapok, sőt, talán évek óta ott motoszkált valahol mélyen, és most az álom hatására a felszínre tört. Nem volt boldog. Nem kívánhatott volna soha szebb életet magának, de mégsem volt boldog. A gyerekeit imádta, értük élt, a férjét tisztelte, viszont – bár még magának is nehezen vallotta be – nem szerette. Sokszor próbálkozott már érzelmei irányításával, mert akarta, tényleg akarta, de mind hiába. Így hát folytatta a színészkedést, melybe az évek során olyannyira beletanult, hogy még legközelebbi barátnői sem tudták róla, hogy ez csak egy szerep, és valójában, az álarc alatt szenved. Pedig szenvedett. Nem tudott tőle szabadulni, üldözte a tudat, hogy talán már sosem láthatja újra őt. Beleremegett, de maga sem értette, mitől más ez a reggel, mint a többi. Hiszen sokszor eszébe jutott Rick, az első és talán egyetlen igaz szerelme, akit az ágyban nyugodtan alvó Tom miatt hagyott el. De ez most más volt, a megszokott bűntudat helyett most valami sokkal bizarrabbat érzett. Continue reading