Volt egyszer egy osztály…
Tudja mindenki, hogy az élet nem lesz se több, se kevesebb tőle, nem vérre megy a harc, ez csak egy diákdiri. Mégis megéri küzdeni, hiszen a jó ég tudja mióta csak erre készülünk már. Hajnalig tartó ajándékgyártások, plakátfestések, óra alatt alapzajul szolgáló, ide-oda rohanó színesceruzák hangja, újságszerkesztés, szponzorok keresése-kutatása, egy felejthetetlen videóforgatás, rohangálás kellékekért, folyamatos fejtörés, hogy mit hogyan, merre, mikor. Szombati korán kelések, egy közös Cél érdekében, hogy a műsor igényes legyen, látványos, a szokványostól eltérően valami új, valami más… Nagyképűség ide vagy oda, mi tudjuk az igazságot. Tudjuk, hogy amikor kiálltunk az aula közepére, akkor valami megváltozott. Valami örökre összekötött minket, ahogy akkor és ott együtt táncoltunk, együtt bíztattuk egymást egy-egy vidám tekintettel, ujjongással, kacsintással…együtt mosolyogtunk a közönségre, és a közönség visszamosolygott ránk, egymáshoz csapódott a sok tenyér, lelkes kiáltásra nyitódott a sok száj – olyan hangosan, olyan buzdítóan, mint utána egyszer se… A lényeget csak mi tudjuk, és nem is kell másnak tudnia: sikerült tökéleteset alkotnunk. Sikerült úgy táncolnunk, mint még soha előtte. Nem vagyunk táncosok (legalábbis nem mindenki :), de erre az 10 percre mindenki igazi KánKán lánnyá vált. Az eredmény pedig lehet igazságtalan, lehet csalás, lehet tévedés, de akár lehet igaz is…akkor is csak az számít, amit mi gondolunk: hogy a legtöbbet mi nyertük ezzel a versennyel, és az igazi győztesek mégis csak mi vagyunk…!

<3 12.K <3

“If people aren’t nice to you, they’re jealous.”
“…És soha ne feledd, hogy a legédesebb pillanatot a legkeserűbb pillanatnak köszönheted!”
“Even after a storm you’ve got to see the rainbow.”