Mindenkinek vannak titkai. De vajon nevezhető-e titoknak az, amiről már két ember is tud?
Tettél valamit, éreztél valamit, mondtál valamit, amiről szeretnéd, ha soha nem derülne ki, soha nem kerülne bizonyos emberek fülébe. Ezért úgy döntesz, ez a te titkod marad. Megtartod magadnak, átrágod rajta magadat újra meg újra, álmatlan éjszakákon a falat bámulva. Nevetsz rajta, vagy éppen elszomorodsz. Elfog a szégyenérzet, belülről mardos a lelkiismereted. Legyintesz. Ugyan, hiszen csak te tudod, mi is történt valójában. Senki más… Senki. Senki. Senki. Aztán eljön a pillanat, amikor már nem bírod egyedül. Van, hogy már egyáltalán nem is tartod gyalázatos dolognak, van, hogy már teljesen elveszíti jelentőségét, és ezért egész egyszerűen egyszer csak kicsusszan. Csak úgy spontán, egy teljesen hétköznapi beszélgetés közepette. Máskor annyira nehéz tehernek érzed, hogy muszáj megosztanod valakivel, még mielőtt teljesen belebolondulsz a puszta tudatba, ezért leülsz vele szembe, komoly arccal a szemébe nézel és azt mondod “Valamit el kell mondanom.”. És elmeséled. Így vagy úgy, a történet ugyanúgy végződik: “Kérlek, ne mondd el senkinek!”. Megkönnyebbül a lelked. Úgy érzed, a teher egy részét ezzel a végszóval magad mögött hagytad. Nem vagy többé egyedül, nem emésztenek tovább a történtek, mert már ő is tudja. És benne bizony megbízol.
“Kérlek, ne mondd el senkinek!” – egy kérés, felszólítás, fohászkodás, könyörgés, tiltás. NE! Kérlek, ne… A bűvös mondat, mely kérlelő szándékának, kihangsúlyozott fontosságának ellenére nyomban arra ösztönzi a befogadót, hogy éppen az ellenkezőjét cselekedje. Tehát…nevezhető-e titoknak az, amiről már két ember is tud?