(Kis fáziskéséssel elmondanám, hogy) A múlt hétvégét Pécsen töltöttem. Fotózgattam, jól éreztem magam, megyek máskor is! Köszi, D! :)
Éljenek a dimbes-dombos utcák, a pécsi dokik és gyógyszertárosok, a Király utca meg a coolturkák, a forraltbor és a sült gesztenye, a csodaszép naplemente, a TV-torony, meg a szegény csizmám. Ja és egészen nyugodtan csessze meg mindenki, aki “aprócska” tornyos-teraszos házikóban éldegél a város felett, jó? -.-
A táj elszáguld mellettünk, míg mi egyhelyben ülünk, s csendben figyelünk. Magunkba merülve, gondolatainkba mélyedve, egymástól csupán pár méterre. Nem nagy távolság, mégis úgy érzem, túl messze vagy. Hiába nyújtanám a karjaimat, hiába akarnám olyannyira, nem érhetlek el. Hiába tenném, te talán észre se vennéd, talán csak mint egy gyenge fuvallatot, megéreznéd, de igazán akkor sem értenéd. Csak bambán nézünk ki a fejünkből. Arcodat jobbra fordítod, mint én, látom a tükörből. Csendben figyellek, mint egy buborékot a kisgyerek. Csoda vagy a szememben, a káprázó tökéletesség, a csillagokkal borított nyár esti ég. Elgondolkodok, mily csúf játékot űz velem az életem. Megmutatta, hogy létezel s újra érzem, hogy létezem, fülemben mégis csak egy mondat cseng szüntelen: te vagy az Elérhetetlen. S én újra gyáván kergetőzök a semmi körül, miközben a homokszemcsék kifutnak a kezeim közül. Az ablaküveg az egyetlen fegyverem, hogy szívem dobbanása éltetőm legyen. Ugyan az álmosság harcol ellenem, nem engedem. Nem eresztelek szem elől egy pillanatra sem. Kábán meredsz magad elé, szomorúnak tűnsz, s látszólag téged is az álmok álnok őrzője űz. Némán pislogok az ablak felé, s egy képet festek magam elé. Melletted ülök, a fejem a válladon pihen, te egy hajtincsemmel játszol csendesen. Érzem pulcsid puha melegét, s szivárvány nő szívem szigetén, ahányszor kezeddel gyengéden hozzámérsz. Kiáltanék, hogy tudd, megadnék bármit, amit kérsz. Ha engednél. Kiáltanék, de meg se rezzennél, ha leszakadna az ég, ha dörögne és egy villám csapna beléd, így kiáltásom hangtalan tátogásként szeli át az univerzum légüres terét. Miközben ujjad köré csavarod a tincseimet, én az ablaküvegben némán téged nézlek…s mérföldekre tőled is csak téged szeretlek.
Van egy mumusunk. Nem az ágy alatt lakik, nem is a szekrényben, hanem tudjátok hol? A fürdőszobában. Néha, ha megharagszik, lekapcsolja a fűtést, hogy fázzunk. Meg elrágja a villanyvezetékeket, hogy féljünk a sötétben. És mivel állandó figyelmet szeretne, időnként egy speciális, fülsiketítő sípoló hangot ad ki, majd, mivel még így sem törődünk őméltóságával, elkezdi ütni a falakat. Nagyon-nagyon agresszíven, hogy megmutassa milyen hatalmas is ő valójában (és hogy még véletlenül se tudjak a beadandóimra koncentrálni). Marha alattomos kis dög ám ez.
Valahogy így kell elképzelni:
Igen, jól látjátok, ő mindezt nagyon élvezi.
Persze lehet, hogy nem mumusunk van, csak egy gonosz felsőszomszédunk. Vagy egy betörőnk, aki hetek óta igyekszik áttörni a falat, hogy aztán jól kirabolhasson minket.
Az élet nagy rejtélyei…
Mostantól kevesebb gondolkodás, hogy miről s miért. Nyaggattok, hogy írjak. Olvasni szeretnétek. Frissítitek az oldalt, de nem frissül soha semmi. Hát jó. Legyen. Írok, ha ezt szeretnétek.
Néhány pillanat sokkal de sokkal mélyebben megmarad az emberben, mint a többi. Pedig lehet, hogy ugyanolyan átlagos, megszokott, hétköznapi, mint a többi. Mégis nyomot hagy.
Előttem van, ahogy elköszönsz. Elfordulok, de azt hallom “várj!”. Visszanézek, te közeledsz felém, széttárod karjaidat, és megölelsz. Úgy, mintha értem lehoznád a csillagokat is akár.
Ahogy elbúcsúzunk és te egy puszit nyomsz az arcomra. Csak egyet. Tőlem nem vársz semmit. Csak adsz egy puszit, félvállról még odaveted nekem, hogy “akkor holnap”, majd megfordulsz és elmész.
Előttem van, ahogy újra és újra eljátszuk ugyanazt a játékot. Te vagy a sárkány, én meg a királylány. Hagyom, hogy harcolj. Játszunk. Te velem, én veled. Együtt.
Előttem van az is, amikor azt mondod, számítok neked.
Hogy sokat érek és fontos vagyok neked.
Hogy hallgatsz rám.
Hogy megbecsülsz.
A pillanat, amikor hozzámérsz. Megfogod a kezem. Átölelsz. Hozzádbújok.
Beszélsz hozzám, kérdezel, és a válasz is érdekel.
Azt mondod, szoktál hazudni. De nekem nem tudsz, soha nem tudnál. Velem valamiért őszinte vagy.
Azt mondod, ne mondjam el senkinek. Rámbízod a titkod.
Azt mondod, nem szeretsz magadról beszélni.
Nekem mégis megteszed.
Te, te, és te is.
Azt mondják, a pillanat múlandó. Mégis van, amelyik örökké él. Bennem. A szívemben. Az emlékeimben. És ezt mind nektek köszönhetem.
Mert vagytok. Léteztek.
Szerettek, és hagyjátok, hogy szeressek.
Mint már gondolom észrevettétek, a blog dizájnja ismét megváltozott. Ezúttal pöppet befeketedtünk, persze a rózsaszín még így sem maradhatott el, de most próbáltam az egyszerűségre törekedni. A cím is új, nekem most nagyon tetszik így, nem baj, ha nem tudjátok a miértet, én tudom és nekem tökéletes. Szóval határozatlan ideig így is marad, aztán úgyis megunom majd, előbb, mint ti. Vagy utóbb. Attól függ. Igazából mindez úgyis csak nekem számít.
Nahde, a lényeg: a fejlécben látható képet Bolla Szilvia (clwbolla) készítette. Tessék meglátogatni a galériáját, mert nem csak ez az egy jó képe van, sőt…!
