Van egy mumusunk. Nem az ágy alatt lakik, nem is a szekrényben, hanem tudjátok hol? A fürdőszobában. Néha, ha megharagszik, lekapcsolja a fűtést, hogy fázzunk. Meg elrágja a villanyvezetékeket, hogy féljünk a sötétben. És mivel állandó figyelmet szeretne, időnként egy speciális, fülsiketítő sípoló hangot ad ki, majd, mivel még így sem törődünk őméltóságával, elkezdi ütni a falakat. Nagyon-nagyon agresszíven, hogy megmutassa milyen hatalmas is ő valójában (és hogy még véletlenül se tudjak a beadandóimra koncentrálni). Marha alattomos kis dög ám ez.
Valahogy így kell elképzelni:

Igen, jól látjátok, ő mindezt nagyon élvezi.

Persze lehet, hogy nem mumusunk van, csak egy gonosz felsőszomszédunk. Vagy egy betörőnk, aki hetek óta igyekszik áttörni a falat, hogy aztán jól kirabolhasson minket.
Az élet nagy rejtélyei…

Mostantól kevesebb gondolkodás, hogy miről s miért. Nyaggattok, hogy írjak. Olvasni szeretnétek. Frissítitek az oldalt, de nem frissül soha semmi. Hát jó. Legyen. Írok, ha ezt szeretnétek.

Néhány pillanat sokkal de sokkal mélyebben megmarad az emberben, mint a többi. Pedig lehet, hogy ugyanolyan átlagos, megszokott, hétköznapi, mint a többi. Mégis nyomot hagy.
Előttem van, ahogy elköszönsz. Elfordulok, de azt hallom “várj!”. Visszanézek, te közeledsz felém, széttárod karjaidat, és megölelsz. Úgy, mintha értem lehoznád a csillagokat is akár.
Ahogy elbúcsúzunk és te egy puszit nyomsz az arcomra. Csak egyet. Tőlem nem vársz semmit. Csak adsz egy puszit, félvállról még odaveted nekem, hogy “akkor holnap”, majd megfordulsz és elmész.
Előttem van, ahogy újra és újra eljátszuk ugyanazt a játékot. Te vagy a sárkány, én meg a királylány. Hagyom, hogy harcolj. Játszunk. Te velem, én veled. Együtt.
Előttem van az is, amikor azt mondod, számítok neked.
Hogy sokat érek és fontos vagyok neked.
Hogy hallgatsz rám.
Hogy megbecsülsz.
A pillanat, amikor hozzámérsz. Megfogod a kezem. Átölelsz. Hozzádbújok.
Beszélsz hozzám, kérdezel, és a válasz is érdekel.
Azt mondod, szoktál hazudni. De nekem nem tudsz, soha nem tudnál. Velem valamiért őszinte vagy.
Azt mondod, ne mondjam el senkinek. Rámbízod a titkod.
Azt mondod, nem szeretsz magadról beszélni.
Nekem mégis megteszed.
Te, te, és te is.
Azt mondják, a pillanat múlandó. Mégis van, amelyik örökké él. Bennem. A szívemben. Az emlékeimben. És ezt mind nektek köszönhetem.
Mert vagytok. Léteztek.
Szerettek, és hagyjátok, hogy szeressek.