Csak sodródok a tömeggel. Ezer ember nyüzsög körülöttem, miközben én eszeveszettül keresem azt az egyet. Nem tudom, milyen arcot várjak, nem tudom, egyáltalán mire számítsak…de akarom. Itt és most, őt. Hangosan dübörög a zene, beleremeg a mellkasom. Kiálthatnám a nevét, úgyse hallaná. Talán itt sincs. Talán csak képzeltem. Talán éppen csak reméltem. Átszelem a táncparkettet, próbálok utat törni magam előtt az embertömegben. Csupa kiöltözött fiatal, koktélruhák és élére vasalt ingek mindenütt. Egyforma mind. Egyformán csinosak, jókedvűek, és talán még boldogok is – vagy legalább erre az egy estére úgy tesznek, mintha. Jólneveltek, ezért egy szót sem szólnak, amikor arrébb lököm őket, de tudom, a hátam mögött összesúgnak. Mennyire tapló vagyok, hogy megzavarom őket a táncban! Kiesnek a ritmusból, az istenit! Hol a fenében vagy már?! Talán az emeleten. A lépcső előtt nagyobb a sor, mint a mosdóknál. Ez már tényleg sok. Mindenkit a falhoz szorítva felrohanok, mint egy őrült. Nem érdekelnek a felháborodott tekintetek. Most nem. Körülnézek. Elég fél pillanat, és már tudom: itt sincs. Elhagy az erőm, úgy érzem menten összeesek. Szemem előtt neonszínű fények villognak. Figyelem a táncosokat, akik most robotszerű mozdulatokat téve cikáznak előttem a parketten. Keresem azt az egy arcot a tömegben. Hiába. Szédítően szaggat a kép. És ez a füst. Ez a levegőtlenség. Várjunk csak! Ott az ajtó! Nagy nehezen kijutok a teremből. Február van, fagyos téli éjszaka. Meztelen vállaimmal a hideg téglafalnak dőlök. Becsukom a szemem. Ott áll előttem. Öltönyben, hosszú, fekete szövetkabátban. Mosolyog. Kinyitom a szemem. Nincs előttem senki, csak egy részeg fazon támaszkodik a korlátnak. Egyik kezében cigi füstölög, a másikkal a telefonját markolja. Majd leejti. A földre zuhan, darabjaira esik. Becsukom a szemem. Hallom a nevetését. Érzem, ahogy kezével a hajamba túr. Kinyitom a szemem. A szél süvít csupán, hajamat az arcom elé csapja. Szabályosan reszketek, olyan hideg van. Mínusz 10 fok is lehet talán, és én itt ácsorgok, egy szál semmiben. Becsukom a szemem. Magam elé képzelem azt az estét. Odabent táncolunk. Beleolvadunk a tömegbe. Kiöltözve, egymáshoz simulva, éppen úgy, ahogy kell. Aztán itt kint vár rám. Felém nyújtja a kezét, és elvezet. Egy közeli parkban ülünk le. A pad jeges, majdhogynem odafagyunk. Rámnéz, és leveszi a kabátját. A hátamra teríti. Később azzal takarózunk mindketten. A lábaimat az ölébe teszem, ezzel is melegítve őt. Vacogunk, de mégis, ezerszer és milliószor jobb ott lenni, mint bent a tömegben. Jobb vele, mint bárki mással, bárhol máshol. Egy pezsgőt varázsol elő a semmiből. Megbontja, majd műanyag poharakba tölti. Néma koccintással gurítjuk le az elsőt, majd sorban a többit is. Beszélgetünk mindenféléről. Nevetünk. A fejemet a vállára hajtom. Érzem az illatát, a bőre melegségét. Érzem minden egyes rezdülését. Később hazakísér. A házunk előtt állva megköszöni az estét. Megölel. Hosszan a karjai közt tart, majd egy csókot nyom az arcomra. Rám mosolyog, nem vár semmit. Én mégis megteszem. Megcsókolom. Meglepődik, de nem utasít vissza. Kezeivel finoman végigsimít az arcomon, majd a hajamba túr. Kinyitom a szemem. Ott állok, egyedül, összefagyva. Úgy érzem magam, mint egy ostoba kisiskolás, akiben most tudatosult, hogy a tavaly az tavaly. Ami múlt, az elmúlt. Berohanok a terembe. Hisztérikusan a kabátomat követelem. Magamra húzom. Elindulok hazafelé. Üres az utca, teljesen egyedül vagyok. Hallgatom, ahogy az aszfalton kopog a cipőm. Ahogy mögöttem kopog valaki másé. Kinyitom a szemem, és megyek tovább.