<3

- I wish time would stop right now, that it would stay this way forever.
- They say if you slow your breathing, time slows down.

/Mr. Nobody/

Nyugodt

Éppen jókor. Amikor kellett. Se túl korán, se túl későn. Zuhantam, ő pedig elkapott. Azóta figyel, szemeivel hozzám beszél. Egyszerű szavak, mégis oly sokat jelentenek.
Most minden nyugodt. Az idő nem áll meg, de nem is sürget. Türelmesen várja a mikort.

Epres-banános pite

Mostanában eszméletlenül rá vagyok kattanva a banános cuccokra, jöhet minden, ami banán ízű. Legyen szó banános-cseresznyés Milford teáról, banános Milli mia krémtúróról, banánchipsről, banános Cerbona szeletről, vagy akár a sima banán gyümölcsről…imádom mindet. Ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy amikor 1,5 hete beültünk a Sugar shop-ba sütizni, nekem egyből az epres-banános pitére esett a választásom. Azóta pedig csak csorgott a nyálam az emlékeimben élénken élő íz után, és egyre erősödött bennem a vágy, hogy megpróbáljam leutánozni azokat az ízeket (ami persze annyira nem nehéz dolog, hiszen az eper-banán kombó szerintem csak jó lehet). Tegnap sütöttem. :)

Linzer tésztát használtam alapul, majd ráfektettem egy réteg szeletelt banánt. Ezt így együtt megsütöttem. Ezután jöhetett a vanília puding, rá pedig az eperszeletek. Egyszerű, és nagyszerű. Isteni finom lett. Két nagy tál készült, és már alig van belőle… ;)

Első ebéd

A fiúk egyik kedvenc hozzám intézett kérdése: „És, tudsz főzni? Szoktál?” Én pedig rendszerint zavarba jövök, és csak motyogok valamit, hogy hát persze, hogy tudok, nem egy nagy ördöngősség. Ennek ellenére nem, nem nagyon szoktam, természetesen nem azért, mert fogalmam sincs róla, hogy mit hogyan, vagy mert nem akarok, vagy mert lusta vagyok, hanem egészen egyszerűen azért, mert nincs rá szükségem. Hiszen anyum hétvégente főz, és pakol nekem kaját, ami elég egész hétre. Akkor meg minek vacakolnék főzéssel az albiban? Ez az, amit általában válaszolok. Magyarázkodom, miközben belül teljesen elszégyellem magam, hogy a pizza- illetve krumplisütésen és a tésztafőzésen kívül nem nagyon szoktam a konyhában sürgölődni (leszámítva persze a süti sütést). Na és ha 20 éves fejjel nem tanulom meg az alapokat, akkor mikor? Valamikor mégiscsak el kellene kezdeni.
És lám, lám, mikre nem képes a tavasz…! Tegnap éppen túltengett bennem az endorfin, aminek hatására egy egészen furcsa kijelentést tettem: „Holnap szívesen főzném én az ebédet.” Erre persze anyum egyből lecsapott, és a dolog el is dőlt: igen, holnap Anna főzi a 4 fős ebédet. Este nézegettem recepteket, ma felkeltem korán reggel, elmentem a piacra bevásárolni, vettem friss húst és zöldségeket, majd megfőztem mindent a leírtak szerint, és tádámm, délre minden elkészült, és asztalhoz ült a család. Igen, majdnem így történt. Csak hát ugye van az a dolog, hogy én szeretek sokat aludni…és hiába állítottam be fél 10-re a telefonomat, nem dobott ki az ágy. Így anyum ment el bevásárolni helyettem, és az ebéd csak 3 óra körül került az asztalra. Viszont, nagyon finomra sikerült, mindenkinek ízlett, büszkék voltak rám, és büszke voltam magamra. De tényleg! ^^

Csodapest és a jóidő

Én nem is gondoltam, hogy ennyire szeretni fogom Budapestet tavasszal. Amúgy is imádom, és sose értettem, hogyan lehet nem szeretni ezt a várost. Szeptember óta egyszer sem éreztem úgy, hogy máshol kéne lennem, máshol lenne a helyem… :) És most így, ebben a napsütéses szép időben valahogy minden még szebb és jobb. Eleve az az érzés, hogy besüt a szobába a nap (és nem csak a másikba, hanem a miénkbe is!), és nyugodtan nyitva hagyhatjuk az ablakot, már nem jön be hideg levegő – felbecsülhetetlen, és megalapozza a jókedvemet.
Még anno szeptemberben is élvezhettük kicsit a jóidőt, de az teljesen más. Egyrészt akkor még új voltam Pesten, nem ismertem semmit, örültem, ha el tudtam igazodni, hogy mikor-honnan-mivel jutok haza. Nem vágytam ismeretlen területek felderítésére, hiszen még a környéket sem ismertem. A Hősök tere, a vár, a Gellért-hegy mondhatni kielégítették a sétaigényemet az őszre. Másrészt tavasszal teljesen mások az emberek. Ősszel nem örülünk annak, ha a forró nyár után picit lehűl a levegő, és kabátot kell venni. Ugyan kinek van olyankor kedve kimozdulni? Bezzeg tavasszal! A mínuszok után hülye, aki a szobájában marad, ha végre meleg van odakint.
Ma voltunk sétálni a városnak egy olyan részén, amerre még nem jártam soha, és úgy éreztem magam, mintha nem is Magyarországon lennék. Aztán tovább mentünk, és oszlopos-díszes házakat láttunk, még freskós is akadt köztük, meg cifra téglás tetejű, én meg csak ámultam és bámultam – és persze mosolyogtam. Hiszen mindjárt ezerszer jobban érzem magam így, hogy lehet sétálni (főleg, hogy van kivel), felderíteni, és közben friss levegőt szívni. És persze leülni egy padra egy parkban, anélkül, hogy odafagynék (!) és nézni a gyerkőcöket (akikről eddig kb azt hittem, hogy Pesten egyáltalán nem is léteznek, mivel télen becsszavamra alig láttam egy-kettőt, annyira el voltak tűnve), ahogy élvezik, hogy végre kedvükre homokozhatnak, játszhatnak, futkározhatnak és focizhatnak, hiszen már oly régóta nem tehették.
Még csak két hete van tavaszias meleg idő, mégis olyan, mintha az egész város egyszerre kiköltözött volna a lakásokból a szabadba. Mintha egy hatalmas szünet után újraindult volna az élet. Hosszú álom. Ébredezés. Nagy levegő. Folytatás. Aztán jöhet a pezsgés. Ilyen időben nem tudom nem jól érezni magam! Ó, és tudjátok még mit éreztem ma a jókedven kívül? Sajnáltam, hogy nincs nálam a fényképezőm. A napsütés, az emberek… Szívesen elkaptam volna a pillanatokat, és akkor most ide is tudnék csatolni valami jó kis illusztrációt, amitől egyből jobban éreznétek/értenétek, hogy miről beszélek. De talán megy ez anélkül is…aztán majd legközelebb. ;)

I’ve been here before

„Cause it feels like I’ve been, I’ve been here before, you are not my savior, but I still don’t go. Feels like something that I’ve done before, I could fake it, but I still want more.”

Vallomás

Egy éve ilyenkor búcsút intettem neki, végleg. Egy éve ilyenkor átsírtam egy egész napot (és még utána számtalan másikat), annyira fájt. Döntéseket hozni mindig nehéz, hiszen amíg nem döntesz, addig minden lehetséges. Addig még bármi történhet. Viszont abban a pillanatban, amint elhatározod magad, hogy hogyan tovább, a többi út eltűnik a lábad alól, és csak egyfelé mehetsz tovább. Nincs visszaút, nincs jobbra, se balra. Csak egyenesen előre. Én megtettem. Leléptem az útról, hogy megkezdjek egy újat. Lapoztam a könyvben, hogy új fejezet kezdődhessen. Életem legnehezebb döntése volt, amit még azóta is sokszor felidézek, és olykor eltöprengek azon, hogy vajon „mi lett volna, ha”…mi lenne most vele, velem, velünk. Milyen lenne az, ami most nincs.
Egy éve ilyenkor elengedtem őt, és elengedtem vele azt a felhőtlen-boldog 3,5 évet, hogy megkeressem a boldogságot újra, más utakon, egyedül – és másokkal. Fáj, ha arra gondolok, hogy milyen egyszerű és gondtalan volt akkor, vele az életem. Fáj, ha eszembe jut, hogy mekkora fájdalmat okoztam neki. És fáj, hogy mennyire eltávolodtunk azóta egymástól. Akkor mindent tudtam róla, most már egyáltalán nem tudok semmit. Nem is ismerem. Akkor fontos voltam neki, most talán még azt sem venné észre, ha hirtelen felszívódnék, és örökre eltűnnék a Föld színéről…
Olyan ez, mintha az a régi egy teljesen más élet lett volna. Mintha akkor egy nyugodt kis patak lettem volna, aki a megszokott kis mederben csordogál a másik patak mellett. Most pedig ide-oda csapongó, hullámzó, morajló tenger vagyok. Apró-csobogó patakként megszoktam az örök harmóniát. A változatlanság biztonságát. Aztán egyszer csak kicsordultam a mederből, és azóta állandóan változok és formálódok. Hol ilyen vagyok, hol olyan vagyok. Hol erre megyek, hol arra tartok. Mégis, bár eltelt már jó pár hónap, még mindig furcsa ez a bizonytalanság, és ez a szüntelen „egyszer fent, másszor lent” dolog.
Persze, gondolom, így van jól. Egy ilyen döntés mindig nehéz, akkor, az adott pillanatban is, és később is. Ilyen az, amikor valakit, akit szeretsz, elengedsz. Ez az élet rendje, egyszer minden seb begyógyul, az idő mindent megold…és így tovább, blablabla, jöhet a többi klisés baromság. Tudom, tudom. De attól még icipicit, ott legbelül úgy érzem, nekem örökké fájni fog, ha rá gondolok.

Wasárnap

Elég kis punnyadósra sikerült a hétvége, ami egészen furcsa így a szerda-csütörtök-pénteki Adris napok után. Akkor ugyanis jártunk mindenfelé, IKEA-ztunk, Móninál Tabuztunk, Dokk café-ban buliztunk, Sugar shop-ban sütiztünk (ó, az az isteni epres-banános vaníliás pite…!). Szuper napok voltak, feldobódtam, feltöltődtem, imádtam. És örültem, hogy végre megmutathattam Adrinak, hogy milyen ez a pesti pörgős élet, amiről mesélni nem elég… :) A szombat elment a semmittevéssel, csak az Allee-ig dugtam ki az orrom (villamosra fel, villamosról le), mert hát bár szürke esős idő volt, azért valamerre mégis csak illik menni. Mindig. Ma „reggel” kaptam meglepi-reggeli péksütit (^^) aztán végre megnéztük az Aranyhajat Lillával, takaró alá bújva sírtunk és nevettünk. Nagyon tetszett, olyan aranyos mese! Délután meg megjártuk a WAMP-ot. Csak hogy a mai nap se teljen el úgy, hogy nem szívok egy kis friss levegőt.
Hogy mi az a WAMP? „Havonta – olykor annál többször – jelentkező társas esemény, amely kiemelkedő magyar designereket, művészeket, neves galériákat tár a nagyközönség elé. Kulturális és design fórum, urbánus találkozási pont, ahol nemcsak alkotók és vásárlók, hanem budapestiek, turisták, kreatív szakemberek, trendszetter fiatalok, bringások és családosok futnak össze.” – valahogy így fest a WAMP, azaz a wasárnapi művész piac. Ma látogattam ki először a Millenárisra, hogy végre megtekinthessem ezt a híres-nevezetes vásárt. Hát nem csalódtam. :) Rengeteg egyedi dolog volt, amibe első ránézésre beleszerettem, és hoztam is volna haza egyből, ha a pénztárcám (és a lelkiismeretem) engedi. Mivel sajnos ez alkalommal ezt nem engedhettem meg, csak egy gombgyűrűt vettem 800 Ft-ért, ami viszont nagyon-nagyon aranyos, és tényleg nem kapható máshol. A gyűrűkön, karkötőkön, hajpántokon, táskákon kívül sorra beleszerettem a különféle cuki kisállat figurákba is, főleg a kedvesen felém pislogó medvebocsokba. Hát szóval, tudtam volna vásárolni. Szerintem mindenképp megéri olykor-olykor kilátogatni mindenkinek, aki kicsit is szereti a designt, a kreatív, ötletes, egyedi dolgokat.