Elég egy egészen icipici dolog ahhoz, hogy teljesen elbizonytalanodjak, és a felhőtlen boldogságot egykettőre viharfelhők árnyékolják. Elég egy apró figyelmetlenség, egy nem kimondott szó, egy nem végrehajtott cselekedet, egy nem betartott ígéret, és máris jobbra-balra pattogó pöttyös labdának, madzagon csüngő marionette bábunak érzem magam. Ha akarsz, belémrúghatsz, arrébb dobhatsz, jó messzire hajíthatsz magadtól. Ha úgy tartja kedved, ide-oda cibálhatsz, rángathatsz, irányíthatsz. Miközben az eszem tudja, hogy mindez valótlan képzelgés csupán, a szívem mindvégig úgy érzi, csak egy játék vagyok a polcodról, akivel szórakozhatsz. Hogy miért? Azt hiszem azért, mert félek. Félek attól, hogy beleesek a csapdába, és elhiszem, ami nem igaz. Félek az érzésektől. Félek tőled. És félek magamtól. Mert tudod, törékenyebb vagyok, mint valaha. Azzá tettél. A francba is! És mégcsak nem is tudsz róla…