Mostantól kevesebb gondolkodás, hogy miről s miért. Nyaggattok, hogy írjak. Olvasni szeretnétek. Frissítitek az oldalt, de nem frissül soha semmi. Hát jó. Legyen. Írok, ha ezt szeretnétek.

Néhány pillanat sokkal de sokkal mélyebben megmarad az emberben, mint a többi. Pedig lehet, hogy ugyanolyan átlagos, megszokott, hétköznapi, mint a többi. Mégis nyomot hagy.
Előttem van, ahogy elköszönsz. Elfordulok, de azt hallom “várj!”. Visszanézek, te közeledsz felém, széttárod karjaidat, és megölelsz. Úgy, mintha értem lehoznád a csillagokat is akár.
Ahogy elbúcsúzunk és te egy puszit nyomsz az arcomra. Csak egyet. Tőlem nem vársz semmit. Csak adsz egy puszit, félvállról még odaveted nekem, hogy “akkor holnap”, majd megfordulsz és elmész.
Előttem van, ahogy újra és újra eljátszuk ugyanazt a játékot. Te vagy a sárkány, én meg a királylány. Hagyom, hogy harcolj. Játszunk. Te velem, én veled. Együtt.
Előttem van az is, amikor azt mondod, számítok neked.
Hogy sokat érek és fontos vagyok neked.
Hogy hallgatsz rám.
Hogy megbecsülsz.
A pillanat, amikor hozzámérsz. Megfogod a kezem. Átölelsz. Hozzádbújok.
Beszélsz hozzám, kérdezel, és a válasz is érdekel.
Azt mondod, szoktál hazudni. De nekem nem tudsz, soha nem tudnál. Velem valamiért őszinte vagy.
Azt mondod, ne mondjam el senkinek. Rámbízod a titkod.
Azt mondod, nem szeretsz magadról beszélni.
Nekem mégis megteszed.
Te, te, és te is.
Azt mondják, a pillanat múlandó. Mégis van, amelyik örökké él. Bennem. A szívemben. Az emlékeimben. És ezt mind nektek köszönhetem.
Mert vagytok. Léteztek.
Szerettek, és hagyjátok, hogy szeressek.