Do not stop.

 ”It doesn’t matter how slow you go, as long as you do not stop.”

Az élet olyan, mint a testnevelés órai futás. Földing tanár úr mindig azt mondta, hogy mindegy milyen gyorsan futjuk le a kötelező három erdei kört, csak csináljuk meg anélkül, hogy megállnánk.

Hogy felkeverve magad mögött a port végigszáguldod a pályát, hogy mielőbb célbaérj, vagy inkább kellemes tempóban kocogod végig a távot, az a te döntésed. Mindenkinek másképp esik jól. Ez nem verseny. Itt mindegy, hogy mikor éred el a célvonalat, mert mindenkinek külön szalagja van, amit diadalittasan átszakíthat.

Ha vannak céljaid, nem feltétlenül kell hozzájuk időkorlátot rendelned.
Ha úgy érzed, jó úton jársz, ne változtass irányt.
Ha boldog vagy, jól csinálod.

Hass, alkoss, gyarapíts!

Emlékszem, hogy általános iskolában lány létünkre nekünk is épp úgy részt kellett venni a barkácsórákon és fúrni-faragni, falapokat kalapácsolni és satuba szorítani, mint a fiúknak megtanulni varrni és goblenezni. Ez így volt fair. A rajzórákon is együtt ültünk, nagyra nyílt őzikeszemekkel figyeltünk, és követtük a boszorka tanárnő instrukcióit (mertünk volna másképp tenni…). Félreértés ne essék, imádtam a rajzórákat is és Éva nénit is, annak ellenére, hogy a tanárnő úgy nézett ki, mint egy fekete varjú, és néha úgy is viselkedett (mármint rikácsolt). Persze abban, hogy néhány társammal ellentétben én minden alkalommal élvezettel ültem végig azt a heti 45 percet, nagyban közrejátszott az a tény, hogy engem előszeretettel azonosított ügyeskezű bátyámmal, így csupán a vezetéknevem elég volt ahhoz, hogy már az első nap elfoglalhassam a kiskedvenceknek fenntartott trónon előmelegített helyemet. Ettől eltekintve is azt mondom, hogy a rajzórák összességében jók voltak – színeztünk, festettünk, ügyeskedtünk, különböző technikákkal ismerkedtünk meg az évek során. Egyetlen baj volt velük: bár biztos vagyok benne, hogy valamelyest fejlesztették a kreativitásunkat, úgy érzem, a fantáziánknak mégis túl erősen húzták meg a határvonalait azzal, hogy a rajzolás folyamatának önmagában egyszerű és tiszta mivoltát felesleges szabályokkal piszkították.
“Vegyél magad elé egy A4-es lapot és tartsd vízszintesen (azt mondtam vízszint, nem vízesés!); mérj le és húzz be egy öt centis margót (vonalzóval, nem szemmértékre!); húzz egy egyenest a lap közepére (vonalzóval!!); rajzolj rá egy virágot (körzővel, kislányom, körzővel!) és színezd pirosra (mondom pirosra, ne szívárványszínűre!)!”. Talán ezzel sikerült érzékeltetnem, hogy mire is gondolok.

Alsó tagozatos kisdiákként (még a boszorka néni rajzórái előtt) voltam elég kreatív ahhoz, hogy csak úgy gondoljak egyet, és a pokémon kártyák gyűjtése, a felettéb izgalmas matrica- és szalvétacserélgetés, illetve a színes pupák figurák pöckölgetése mellé kitaláljak egy új játékot az osztálytársaimnak: hirdessünk zártkörű rajzpályázatot! Na, mit szóltok? Minden hétre egy téma, 10-20 Ft nevezési díj. Ti rajzoltok, én bírálok, a nyertes pedig a beadott pénzből ajándékot kap. Ha hiszitek, ha nem, az ötletem meg is valósult. Hogy sikert is aratott, azt azért nem mondanám, de két témában összesen 15 rajzot kaptam a kezembe. Meseország és farsang – ez a két egyszerű szó bűvös varázsszóként hatott, beindítva a lányok (akkor még ártatlan) fantáziáját, arra késztetve őket, hogy színes ceruzát és filctollat ragadjanak, és alkossanak. Mondanom sem kell, a fiúk inkább maradtak a pokémon kártyáknál.

Continue reading

Csak szenvedéllyel!

Azt mondod, érdekel a fotózás, én pedig csodálkozva nézek rád. Igazán? Azt mondod, szeretnél olyan szép képeket készíteni, mint amilyeneket nálam látsz. Hát kérdem én…mégis miért nem teszed?

Mostanában az a tapasztalatom, hogy az emberek hajlamosak azt hinni, jó képek csak komolyabb, tükörreflexes gépekkel készülhetnek. Az ismerőseim sorra fordulnak hozzám segítségért, hogy mégis melyiket válasszák, melyiket ajánlom. Tény, hogy ezek a (fél)profi gépek sokkal jobb minőségű képek készítésére alkalmasak, mint kompakt társaik, de hogy szép képeket csak ilyen fényképezőgépekkel lehet csinálni, az bizony tévedés.

Tizenhat éves koromban kezdett el érdekelni a fotózás. Az első szárnycsapásaim alatt nem más volt a társam, mint egy egyszerű Sony-Ericsson mobiltelefon. Rákaptam a fotózás művészetének ízére, és a saját magam különböző pozíciókból való fényképezgetése után hamar magával ragadott ez a világ, a különböző hangulatok, szokatlan pillanatok megörökítése, színek, színek minden mennyiségben, bármikor.

Ha mentem valamerre, fotóztam. Ha otthon ültem, fotóztam. Ha történt valami, fotóztam. Ha nem, hát elővettem a gépet, és fotóztam. Ekkor már a bátyámtól egyre gyakrabban kölcsönkért kompakt Casio volt a segítségemre. Tizenhét voltam, mikor megkaptam életem első saját fényképezőjét, egy kompakt Olympus FE230-at. Szülinapi ajándék volt, a legjobbkor. A fotózás iránti szenvedélyem és szeretetem ekkor teljesedett ki, ekkor voltam a kreativitásom csúcsán. Nem voltak tökéletesek a képeim, de ez nem is igazán érdekelt. Nap mint nap kezembe vettem a gépemet, mert élveztem – és csak ennyi számított. A képek mennyiségi gyarapodása persze felgyorsult, és ezzel egyidejűleg megjelent a nagy Photoshop- és Flickrmánia is. Mindenhova magammal vittem a fényképezőmet. Otthon, tanulás után (és olykor helyette is), éjszakába nyúlóan szerkesztettem a képeket. Képmániásnak neveztek, és igen, az is voltam. Naponta töltöttem fel újabb és újabb fotókat Flickr-re. Nézegettem a többi nagyszerű fotós munkáit. És álmodoztam.

Én nem mondom, hogy nem jó, ha valaki arra vágyik, hogy fotózhasson. De nem kell feleslegesen százezreket kidobni az ablakon azért, hogy aztán a polcon porosodjon a gép. Mindent az elején kell kezdeni, kis lépésekkel haladva felfelé a lépcsőn. Kompakt gépe mindenkinek van otthon. Neked is. Hát ragadd meg, és próbálgasd, hogy mire képes! Aki egy ilyen kis géppel sem élvezi a fotózást, az nem fogja egy nagyobbal sem. Hiszen a kompakt egyszerű, sok tudományt nem igényel. A tükörreflexes bonyolult, tanulni kell, gyakorolni, különben úgy végzi, mint mondtam: a polcon porosodva…

Példának megemlíteném Regős Ingridet. Ő egy tizenkilenc éves fotós lány, aki mára eljutott odáig, hogy portréfotózást is vállal. Érdemes nézegetni a képeit, és egy kicsit elgondolkodni, Ingrid ugyanis nem mással, mint egy kompakt Olympussal fotózik. A képei mégis csodálatosak.

Ami engem illet, már évek óta egy Canon 450D boldog tulajdonosának mondhatom magamat. Mielőtt saját gépet kaptam, bátyám Canonjával ismerkedtem, így nem ért sokként, hogy egy tükörreflexes mennyivel más kategória. Gyakoroltam anno azzal is, ahogy gyakorlok még a mai napig is, a sajátommal. Tapasztalom, próbálgatom. Nem tartom magamat fotósnak. Csak egy lány vagyok, akinek a fotózás a legfőbb (talán egyetlen) hobbija. Mostanság kevesebb képet készítek, elmúlt az a nagy tűz, ami pár éve volt, de a szenvedély megmaradt. Ahova tudom, viszem magammal a gépet, ha más nem, megörökítem a kirándulásokat, nyaralásokat, baráti összejöveteleket. Fotózok most is, ahogy régen tettem, és ahogy a jövőben is tenni fogom. Fotózni fogok akkor is, ha kimegy a divatból.

Annyit szeretnék csak mondani: a gép egymagában nem elég ahhoz, hogy egy kép szép legyen. Kell hozzá maga az ember is. Két szem, mely képes arra, hogy a különleges pillanatokat észrevegye. A fényképező csak egy eszköz, hogy mindezt sikerüljön megörökíteni.

Naplóhiány

A hétvége nagyszerű volt, valóban. Csakhogy a lány végleg elveszett. Annyi mondandója lenne, annyi mindent megosztana, de ha kérdezik sincs kedve válaszolni. Csak felületesen, félszavakkal, a lényegtelenebbik oldaláról megközelítve. Mert ez most nem olyan, amit szavakkal ki lehetne fejezni, el lehetne mesélni, vagy le lehetne írni. Ezt csak ő érzi, meg az a másik, akivel mostanában olyan sok időt tölt. Más nem értheti, és talán nem is kell, hogy értse. Elég, ha a világ annyit tud, hogy boldog. A többit pedig nem szeretné most senkinek se megsúgni, mert nem érdemes. Elég, ha ő tudja, amit tud. Azok a meseszerű képek egytől-egyig elraktározódnak az emlékezetében, csak attól fél, hogy nem elég mélyen. Hogy a jelen pillanat gondolatait megkoptatja majd az idő. A simogató szavakat elviszi a szél. Visszhang kéne, kőbe vésett vonalak, hogy örökké emlékezzen arra, ami most van, hogy örökké ott csengjenek fülében azok a dallamos mondatok. Le kéne írnia. Igen, bizony. Úgy, ahogy régen is tette. Úgy, hogy ha majd egyszer visszaolvassa, a kacskaringós vonalak leszaladjanak a papírról, és képpé formálódjanak a szeme előtt. A lány elcsendesedett, a naplójára vágyott. Egy kis füzetre, amit nem láthat más. Amibe feljegyezheti a gondolatait, amiket nem akar senki másnak elárulni, csak egyetlen egy embernek az egész földkerekségen: saját magának.

A befőtt-teória

Nincs is annál édesebb érzés, mint amikor végre elhatározod magad, és megteszed. Leveszed a polcról a befőttet. Eddig csak nézegetted, kerülgetted, szemezgettél vele már hosszú hónapok óta a küszöbön állva, most pedig végre veszed a bátorságot és belépsz az ajtón. Hagyod, hogy magához vonzzon. Adsz neki egy esélyt, hogy bizonyítson. Hogy bizonyítsa, nem véletlenül kapott helyet a polcodon. Lefújod az üveg tetejéről a felhalmozódott porszemeket, határozott mozdulattal lecsavarod a fedőt. Az illatoktól elbódítva belekóstolsz, egy kávéskanálhegynyit belenyalsz, vajon tényleg olyan ízletes-e, mint amilyennek tűnik. És igen. A külső báj az üvegfalakon túl is visszatükröződik. Vidáman a markodba kuncogsz, hiszen végre százszázalékosan biztos vagy benne, hogy erre az ízélményre megérte ennyit várni. Egy fikarcnyit sem csalódtál benne. Ami azt illeti, tökéletesebb nem is lehetne. Kilépsz a hűvös helyiségből, még egy utolsó pillantást vetsz a polcon sorakozó többi befőttre, majd hosszú időre rájuk zárod az ajtót. Se ki, se be. Mert most másra nincs szükséged. Csak arra az egyetlen egyre, amit éppen a kezeidben tartasz.

kialakulóban

beszélgetések. halk suttogások a sötétben. titkok. töredékek az életről. az életünkről. történetek a múltról. rólunk. akik voltunk. hibák, amiket elkövettünk. amikre nem vagyunk büszkék. amiket nem hangoztatunk. amikről nehéz beszélni. kimondott szavak. az utánuk csengő üresség. két szempár. egymásra meredő néma tekintetek. ölelések. érintések. jelek. simogató szavak, hogy ez most tényleg. más. új. most jó. ismerkedés. az egymáshoz közelebb kerülés. őszinteség. bizalom. hit. remény.

Idegen érzés

Még soha életében nem érzett ilyet. Mit tenne, ha egy nap szembejönne vele az utcán? Elsétálna mellette. Ha felé integetne? Nem venné észre. Ha a kapualjban várna rá? Hátat fordítana. Ha felhívná? Nem válaszolna. Ha írna neki egy üzenetet? Törölné. Ha vissza akarná kuncsorogni magát az életébe? Száz lakatra zárná az ajtót előtte. Igazából mindezt már meg is tette. Hiába kopog, ez a kapu többé már nem nyílik ki a lábai előtt. Többé nem lépheti át a küszöböt. Nem, még egyszer nem követi el ugyanazt a hibát. Nem esik bele ugyanabba a csapdába. Megtanulta a leckét, egy életre. A szívét örökre bezárta, előtte. Elhatározta, minden erejével azon lesz, hogy kitörölje az emlékeket. Hogy többé ne fájjon, többé ne bánthassa senki. Úgy érezte, ott belül megfojtja az az érzés… Az a furcsa, idegen érzés. Igen, ez az. Kitörli az emlékeket. Egész egyszerűen fogja őket, összetépi, összegyűri, megtapossa, és kihajítja az ablakon, hogy vigye a szél olyan messzire, amilyen messzire csak tudja. Sokszor elbizonytalanodott, és gyakran volt határozatlan, de ezt az egy dolgot most egészen biztosan tudta. Tudta, hogy nem akar emlékezni. Tudta, hogy soha többé nem akarja őt újra látni. Soha. Mert még soha nem érzett ilyet. Még soha életében nem haragudott annyira senkire, mint amennyire most rá…

Nyugodt

Éppen jókor. Amikor kellett. Se túl korán, se túl későn. Zuhantam, ő pedig elkapott. Azóta figyel, szemeivel hozzám beszél. Egyszerű szavak, mégis oly sokat jelentenek.
Most minden nyugodt. Az idő nem áll meg, de nem is sürget. Türelmesen várja a mikort.

Vallomás

Egy éve ilyenkor búcsút intettem neki, végleg. Egy éve ilyenkor átsírtam egy egész napot (és még utána számtalan másikat), annyira fájt. Döntéseket hozni mindig nehéz, hiszen amíg nem döntesz, addig minden lehetséges. Addig még bármi történhet. Viszont abban a pillanatban, amint elhatározod magad, hogy hogyan tovább, a többi út eltűnik a lábad alól, és csak egyfelé mehetsz tovább. Nincs visszaút, nincs jobbra, se balra. Csak egyenesen előre. Én megtettem. Leléptem az útról, hogy megkezdjek egy újat. Lapoztam a könyvben, hogy új fejezet kezdődhessen. Életem legnehezebb döntése volt, amit még azóta is sokszor felidézek, és olykor eltöprengek azon, hogy vajon „mi lett volna, ha”…mi lenne most vele, velem, velünk. Milyen lenne az, ami most nincs.
Egy éve ilyenkor elengedtem őt, és elengedtem vele azt a felhőtlen-boldog 3,5 évet, hogy megkeressem a boldogságot újra, más utakon, egyedül – és másokkal. Fáj, ha arra gondolok, hogy milyen egyszerű és gondtalan volt akkor, vele az életem. Fáj, ha eszembe jut, hogy mekkora fájdalmat okoztam neki. És fáj, hogy mennyire eltávolodtunk azóta egymástól. Akkor mindent tudtam róla, most már egyáltalán nem tudok semmit. Nem is ismerem. Akkor fontos voltam neki, most talán még azt sem venné észre, ha hirtelen felszívódnék, és örökre eltűnnék a Föld színéről…
Olyan ez, mintha az a régi egy teljesen más élet lett volna. Mintha akkor egy nyugodt kis patak lettem volna, aki a megszokott kis mederben csordogál a másik patak mellett. Most pedig ide-oda csapongó, hullámzó, morajló tenger vagyok. Apró-csobogó patakként megszoktam az örök harmóniát. A változatlanság biztonságát. Aztán egyszer csak kicsordultam a mederből, és azóta állandóan változok és formálódok. Hol ilyen vagyok, hol olyan vagyok. Hol erre megyek, hol arra tartok. Mégis, bár eltelt már jó pár hónap, még mindig furcsa ez a bizonytalanság, és ez a szüntelen „egyszer fent, másszor lent” dolog.
Persze, gondolom, így van jól. Egy ilyen döntés mindig nehéz, akkor, az adott pillanatban is, és később is. Ilyen az, amikor valakit, akit szeretsz, elengedsz. Ez az élet rendje, egyszer minden seb begyógyul, az idő mindent megold…és így tovább, blablabla, jöhet a többi klisés baromság. Tudom, tudom. De attól még icipicit, ott legbelül úgy érzem, nekem örökké fájni fog, ha rá gondolok.

Változás

Ujjai a forró bögréhez tapadtak, orra a hideg üveghez nyomódott. Lábait felhúzva, az ablakpárkányra kuporodva ücsörgött a fűtött szobában. Tekintete a távolba meredt, kifejezéstelen arccal kémlelte az ablaküvegen túli világot. Ez volt minden, amit egy kívülálló az adott pillanatban láthatott. Hogy belül mi zajlott, azt csak ő tudta. Csak ő tudhatta. A háttérben halkan szólt a zene. A szemben lévő épület bejárata felett egy zászlót lengetett a szél. „Legutóbb jobbra hullámzott. Most pedig balra.” – állapította meg. A szavakat hangosan mormolta maga elé, mintha valakinek szánta volna őket – pedig nem volt rajta kívül senki a szobában. Egyedül volt. Bögréjét ajkai elé emelte, majd fújni kezdte a forró italt. Közben a zászló mozgását figyelte, ahogy a kék-sárga anyagot ide-oda csapkodta a szél. Elmerengett. Gondolatai visszakanyarodtak a múlt hónaphoz, a múlt héthez, a tegnaphoz. Óvatosan szürcsölt egyet a forró teából, miközben az emlékek, azok a keserédes emlékek végigpörögtek a szemei előtt. Mennyire más volt minden… Akkor. Próbált tovább látni, próbálta elképzelni, hogy mi lesz holnap, mi lesz egy hét, egy hónap múlva, de nem tudta megjósolni. Előre nézett, de nem látott mást, csak a szomszéd ház omladozó, szürke falait. A zászló tovább lengett, majdhogynem a zene dallamával megegyező tempóban, oda s vissza.
Odakint a szél irányt váltott. Legutóbb még balról fújt, aznap jobbról. Szíve egyszer jobbra húzta, másszor balra. Egyszer előre, másszor hátra… És akkor megértette, hogy az életben, ha más nem is, ez az egy dolog biztos. A változás.

„Regrets and mistakes, they’re memories made
Who would have known how bittersweet this would taste?”