A hétvége nagyszerű volt, valóban. Csakhogy a lány végleg elveszett. Annyi mondandója lenne, annyi mindent megosztana, de ha kérdezik sincs kedve válaszolni. Csak felületesen, félszavakkal, a lényegtelenebbik oldaláról megközelítve. Mert ez most nem olyan, amit szavakkal ki lehetne fejezni, el lehetne mesélni, vagy le lehetne írni. Ezt csak ő érzi, meg az a másik, akivel mostanában olyan sok időt tölt. Más nem értheti, és talán nem is kell, hogy értse. Elég, ha a világ annyit tud, hogy boldog. A többit pedig nem szeretné most senkinek se megsúgni, mert nem érdemes. Elég, ha ő tudja, amit tud. Azok a meseszerű képek egytől-egyig elraktározódnak az emlékezetében, csak attól fél, hogy nem elég mélyen. Hogy a jelen pillanat gondolatait megkoptatja majd az idő. A simogató szavakat elviszi a szél. Visszhang kéne, kőbe vésett vonalak, hogy örökké emlékezzen arra, ami most van, hogy örökké ott csengjenek fülében azok a dallamos mondatok. Le kéne írnia. Igen, bizony. Úgy, ahogy régen is tette. Úgy, hogy ha majd egyszer visszaolvassa, a kacskaringós vonalak leszaladjanak a papírról, és képpé formálódjanak a szeme előtt. A lány elcsendesedett, a naplójára vágyott. Egy kis füzetre, amit nem láthat más. Amibe feljegyezheti a gondolatait, amiket nem akar senki másnak elárulni, csak egyetlen egy embernek az egész földkerekségen: saját magának.

Nincs is annál édesebb érzés, mint amikor végre elhatározod magad, és megteszed. Leveszed a polcról a befőttet. Eddig csak nézegetted, kerülgetted, szemezgettél vele már hosszú hónapok óta a küszöbön állva, most pedig végre veszed a bátorságot és belépsz az ajtón. Hagyod, hogy magához vonzzon. Adsz neki egy esélyt, hogy bizonyítson. Hogy bizonyítsa, nem véletlenül kapott helyet a polcodon. Lefújod az üveg tetejéről a felhalmozódott porszemeket, határozott mozdulattal lecsavarod a fedőt. Az illatoktól elbódítva belekóstolsz, egy kávéskanálhegynyit belenyalsz, vajon tényleg olyan ízletes-e, mint amilyennek tűnik. És igen. A külső báj az üvegfalakon túl is visszatükröződik. Vidáman a markodba kuncogsz, hiszen végre százszázalékosan biztos vagy benne, hogy erre az ízélményre megérte ennyit várni. Egy fikarcnyit sem csalódtál benne. Ami azt illeti, tökéletesebb nem is lehetne. Kilépsz a hűvös helyiségből, még egy utolsó pillantást vetsz a polcon sorakozó többi befőttre, majd hosszú időre rájuk zárod az ajtót. Se ki, se be. Mert most másra nincs szükséged. Csak arra az egyetlen egyre, amit éppen a kezeidben tartasz.

beszélgetések. halk suttogások a sötétben. titkok. töredékek az életről. az életünkről. történetek a múltról. rólunk. akik voltunk. hibák, amiket elkövettünk. amikre nem vagyunk büszkék. amiket nem hangoztatunk. amikről nehéz beszélni. kimondott szavak. az utánuk csengő üresség. két szempár. egymásra meredő néma tekintetek. ölelések. érintések. jelek. simogató szavak, hogy ez most tényleg. más. új. most jó. ismerkedés. az egymáshoz közelebb kerülés. őszinteség. bizalom. hit. remény.

Még soha életében nem érzett ilyet. Mit tenne, ha egy nap szembejönne vele az utcán? Elsétálna mellette. Ha felé integetne? Nem venné észre. Ha a kapualjban várna rá? Hátat fordítana. Ha felhívná? Nem válaszolna. Ha írna neki egy üzenetet? Törölné. Ha vissza akarná kuncsorogni magát az életébe? Száz lakatra zárná az ajtót előtte. Igazából mindezt már meg is tette. Hiába kopog, ez a kapu többé már nem nyílik ki a lábai előtt. Többé nem lépheti át a küszöböt. Nem, még egyszer nem követi el ugyanazt a hibát. Nem esik bele ugyanabba a csapdába. Megtanulta a leckét, egy életre. A szívét örökre bezárta, előtte. Elhatározta, minden erejével azon lesz, hogy kitörölje az emlékeket. Hogy többé ne fájjon, többé ne bánthassa senki. Úgy érezte, ott belül megfojtja az az érzés… Az a furcsa, idegen érzés. Igen, ez az. Kitörli az emlékeket. Egész egyszerűen fogja őket, összetépi, összegyűri, megtapossa, és kihajítja az ablakon, hogy vigye a szél olyan messzire, amilyen messzire csak tudja. Sokszor elbizonytalanodott, és gyakran volt határozatlan, de ezt az egy dolgot most egészen biztosan tudta. Tudta, hogy nem akar emlékezni. Tudta, hogy soha többé nem akarja őt újra látni. Soha. Mert még soha nem érzett ilyet. Még soha életében nem haragudott annyira senkire, mint amennyire most rá…

Éppen jókor. Amikor kellett. Se túl korán, se túl későn. Zuhantam, ő pedig elkapott. Azóta figyel, szemeivel hozzám beszél. Egyszerű szavak, mégis oly sokat jelentenek.
Most minden nyugodt. Az idő nem áll meg, de nem is sürget. Türelmesen várja a mikort.

Egy éve ilyenkor búcsút intettem neki, végleg. Egy éve ilyenkor átsírtam egy egész napot (és még utána számtalan másikat), annyira fájt. Döntéseket hozni mindig nehéz, hiszen amíg nem döntesz, addig minden lehetséges. Addig még bármi történhet. Viszont abban a pillanatban, amint elhatározod magad, hogy hogyan tovább, a többi út eltűnik a lábad alól, és csak egyfelé mehetsz tovább. Nincs visszaút, nincs jobbra, se balra. Csak egyenesen előre. Én megtettem. Leléptem az útról, hogy megkezdjek egy újat. Lapoztam a könyvben, hogy új fejezet kezdődhessen. Életem legnehezebb döntése volt, amit még azóta is sokszor felidézek, és olykor eltöprengek azon, hogy vajon „mi lett volna, ha”…mi lenne most vele, velem, velünk. Milyen lenne az, ami most nincs.
Egy éve ilyenkor elengedtem őt, és elengedtem vele azt a felhőtlen-boldog 3,5 évet, hogy megkeressem a boldogságot újra, más utakon, egyedül – és másokkal. Fáj, ha arra gondolok, hogy milyen egyszerű és gondtalan volt akkor, vele az életem. Fáj, ha eszembe jut, hogy mekkora fájdalmat okoztam neki. És fáj, hogy mennyire eltávolodtunk azóta egymástól. Akkor mindent tudtam róla, most már egyáltalán nem tudok semmit. Nem is ismerem. Akkor fontos voltam neki, most talán még azt sem venné észre, ha hirtelen felszívódnék, és örökre eltűnnék a Föld színéről…
Olyan ez, mintha az a régi egy teljesen más élet lett volna. Mintha akkor egy nyugodt kis patak lettem volna, aki a megszokott kis mederben csordogál a másik patak mellett. Most pedig ide-oda csapongó, hullámzó, morajló tenger vagyok. Apró-csobogó patakként megszoktam az örök harmóniát. A változatlanság biztonságát. Aztán egyszer csak kicsordultam a mederből, és azóta állandóan változok és formálódok. Hol ilyen vagyok, hol olyan vagyok. Hol erre megyek, hol arra tartok. Mégis, bár eltelt már jó pár hónap, még mindig furcsa ez a bizonytalanság, és ez a szüntelen „egyszer fent, másszor lent” dolog.
Persze, gondolom, így van jól. Egy ilyen döntés mindig nehéz, akkor, az adott pillanatban is, és később is. Ilyen az, amikor valakit, akit szeretsz, elengedsz. Ez az élet rendje, egyszer minden seb begyógyul, az idő mindent megold…és így tovább, blablabla, jöhet a többi klisés baromság. Tudom, tudom. De attól még icipicit, ott legbelül úgy érzem, nekem örökké fájni fog, ha rá gondolok.

Ujjai a forró bögréhez tapadtak, orra a hideg üveghez nyomódott. Lábait felhúzva, az ablakpárkányra kuporodva ücsörgött a fűtött szobában. Tekintete a távolba meredt, kifejezéstelen arccal kémlelte az ablaküvegen túli világot. Ez volt minden, amit egy kívülálló az adott pillanatban láthatott. Hogy belül mi zajlott, azt csak ő tudta. Csak ő tudhatta. A háttérben halkan szólt a zene. A szemben lévő épület bejárata felett egy zászlót lengetett a szél. „Legutóbb jobbra hullámzott. Most pedig balra.” – állapította meg. A szavakat hangosan mormolta maga elé, mintha valakinek szánta volna őket – pedig nem volt rajta kívül senki a szobában. Egyedül volt. Bögréjét ajkai elé emelte, majd fújni kezdte a forró italt. Közben a zászló mozgását figyelte, ahogy a kék-sárga anyagot ide-oda csapkodta a szél. Elmerengett. Gondolatai visszakanyarodtak a múlt hónaphoz, a múlt héthez, a tegnaphoz. Óvatosan szürcsölt egyet a forró teából, miközben az emlékek, azok a keserédes emlékek végigpörögtek a szemei előtt. Mennyire más volt minden… Akkor. Próbált tovább látni, próbálta elképzelni, hogy mi lesz holnap, mi lesz egy hét, egy hónap múlva, de nem tudta megjósolni. Előre nézett, de nem látott mást, csak a szomszéd ház omladozó, szürke falait. A zászló tovább lengett, majdhogynem a zene dallamával megegyező tempóban, oda s vissza.
Odakint a szél irányt váltott. Legutóbb még balról fújt, aznap jobbról. Szíve egyszer jobbra húzta, másszor balra. Egyszer előre, másszor hátra… És akkor megértette, hogy az életben, ha más nem is, ez az egy dolog biztos. A változás.