Még soha életében nem érzett ilyet. Mit tenne, ha egy nap szembejönne vele az utcán? Elsétálna mellette. Ha felé integetne? Nem venné észre. Ha a kapualjban várna rá? Hátat fordítana. Ha felhívná? Nem válaszolna. Ha írna neki egy üzenetet? Törölné. Ha vissza akarná kuncsorogni magát az életébe? Száz lakatra zárná az ajtót előtte. Igazából mindezt már meg is tette. Hiába kopog, ez a kapu többé már nem nyílik ki a lábai előtt. Többé nem lépheti át a küszöböt. Nem, még egyszer nem követi el ugyanazt a hibát. Nem esik bele ugyanabba a csapdába. Megtanulta a leckét, egy életre. A szívét örökre bezárta, előtte. Elhatározta, minden erejével azon lesz, hogy kitörölje az emlékeket. Hogy többé ne fájjon, többé ne bánthassa senki. Úgy érezte, ott belül megfojtja az az érzés… Az a furcsa, idegen érzés. Igen, ez az. Kitörli az emlékeket. Egész egyszerűen fogja őket, összetépi, összegyűri, megtapossa, és kihajítja az ablakon, hogy vigye a szél olyan messzire, amilyen messzire csak tudja. Sokszor elbizonytalanodott, és gyakran volt határozatlan, de ezt az egy dolgot most egészen biztosan tudta. Tudta, hogy nem akar emlékezni. Tudta, hogy soha többé nem akarja őt újra látni. Soha. Mert még soha nem érzett ilyet. Még soha életében nem haragudott annyira senkire, mint amennyire most rá…