Olykor ráébredek, hogy a világ milyen törékeny.

Felépítesz egy várat, álmokból, vágyakból, reményekből, hitből, szeretetből. Egyik pillanatban még masszívan áll előtted, olyan, mint egy hatalmas erődítmény, mely minden támadást kibír…aztán pislantasz egyet, és már csak egy kártyavárat találsz magad előtt. Majd egyszercsak valaki gondol egyet, s egy hatalmas levegővel lerombol mindent, amit eddig szívvel-lélekkel megteremtettél. A kártyavár összedől. Ilyen egyszerűen…egyik pillanatról a másikra…

Olykor ráébredek, hogy játszani könnyű…de nagy a kockázat, hogy veszítesz.

Mindenkinek vannak titkai. De vajon nevezhető-e titoknak az, amiről már két ember is tud?
Tettél valamit, éreztél valamit, mondtál valamit, amiről szeretnéd, ha soha nem derülne ki, soha nem kerülne bizonyos emberek fülébe. Ezért úgy döntesz, ez a te titkod marad. Megtartod magadnak, átrágod rajta magadat újra meg újra, álmatlan éjszakákon a falat bámulva. Nevetsz rajta, vagy éppen elszomorodsz. Elfog a szégyenérzet, belülről mardos a lelkiismereted. Legyintesz. Ugyan, hiszen csak te tudod, mi is történt valójában. Senki más… Senki. Senki. Senki. Aztán eljön a pillanat, amikor már nem bírod egyedül. Van, hogy már egyáltalán nem is tartod gyalázatos dolognak, van, hogy már teljesen elveszíti jelentőségét, és ezért egész egyszerűen egyszer csak kicsusszan. Csak úgy spontán, egy teljesen hétköznapi beszélgetés közepette. Máskor annyira nehéz tehernek érzed, hogy muszáj megosztanod valakivel, még mielőtt teljesen belebolondulsz a puszta tudatba, ezért leülsz vele szembe, komoly arccal a szemébe nézel és azt mondod “Valamit el kell mondanom.”. És elmeséled. Így vagy úgy, a történet ugyanúgy végződik: “Kérlek, ne mondd el senkinek!”. Megkönnyebbül a lelked. Úgy érzed, a teher egy részét ezzel a végszóval magad mögött hagytad. Nem vagy többé egyedül, nem emésztenek tovább a történtek, mert már ő is tudja. És benne bizony megbízol.
“Kérlek, ne mondd el senkinek!” – egy kérés, felszólítás, fohászkodás, könyörgés, tiltás. NE! Kérlek, ne… A bűvös mondat, mely kérlelő szándékának, kihangsúlyozott fontosságának ellenére nyomban arra ösztönzi a befogadót, hogy éppen az ellenkezőjét cselekedje. Tehát…nevezhető-e titoknak az, amiről már két ember is tud?

Én akartam, hogy így legyen. Már 3 hónapja ismételgetem ezt a mondatot. Hol halkan, önmagam tükörképének suttogva reggelente, hol hangosan, hogy mindenki jól hallja, értse és megjegyezze: ÉN akartam, hogy így legyen. Nem más. Csakis én. És saját döntéseink követkeményeit el kell viselnünk, igaz? Igaz.

Próbálok boldog lenni, de úgy nehéz, ha senki sem segít. Nehéz jól éreznem magam, ha nincs kivel. Hiába mozdulnék ki itthonról, hiába lenne kedvem sétálni, bulizni, vagy akár nyaralni, ha rajtam kívül mindenkinek van programja és emiatt senki nem ér rám. Mindenki éli a maga kis életét a buborékban. Hiába számítok bizonyos emberekre, ha ők nem hozzám fordulnak, amikor épp úgy van. Ha ők egyáltalán nem is törődnek velem, és a kis burokjukon kívüleső világgal…

Persze ez most megint egy túldramatizált, melankolikus állapotban íródott bejegyzés. Hiszen leérettségiztem, úgy sikerültek a dolgaim, ahogyan soha még csak remélni se mertem. Egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy valóra váljon egy álmom. És hogy egyedül vagyok? Badarság, hát persze, hogy az! Hiszen vannak mellettem olyanok, akikre bármikor támaszkodhatok, akik bármikor meghallgatnak, segítenek, és igazán-igazán azt akarják, hogy boldog legyek és újra megtaláljam önmagam.

Az a baj (legalábbis a problémák egyike), hogy túl sokat várok az emberektől. Ha megérzem az édes sütemény illatát, én már egyből szeretnék beleharapni. Még nem is tudom igazán, hogy milyen, csak reménykedek, hogy nincs benne mazsola, se dió, és meggyőzöm magam, hogy egy krémes-gyümölcsös, lágyan omló sütemény ínycsiklandó illatát érzem. Pont ahogy szeretem, pont amire szükségem lenne. Teljesen megbódít…aztán….puff. Csalódás? Hát persze. Az élet velejárója.

Fura, mert amikor így végiggondolom a dolgokat, teljesen tisztán látok mindent. És megint minden olyan roppant egyszerűnek tűnik. “Ugyanmár, csak légy türelmes!” Türelem. Ez lenne a kulcs. Most vagyok túl egy zűrös korszakon, még a völgyben, de már feltörekvőben. Tudom én is. Minden jóra fordul majd, ezt is tudom. Csak nehéz dolog elveszett, ázott bárányként ácsorogni az ajtó előtt, és arra várni, hogy végre kinyíljon előttem… De mint már mondtam: én akartam, hogy így legyen.