Sétáltam a parkban, és szembesétált velem az Ősz.
Amióta az eszemet tudom, az ősz a kedvenc évszakom. Egyszer, még általános iskolás koromban a tanár néni megkérdezte az osztályt, melyik évszakot szeretjük a legjobban, és miért. A válaszon már akkor sem lepődtem meg. Az osztályom fele gondolkodás nélkül azt felelte: nyár. Persze. A gyerekek örök kedvence a nyár, hiszen akkor nincs iskola. Nem kell tanulni, se házi feladatot írni, viszont annál többet lehet bicajozni, fagylaltot nyalni, és a tóparton sétálni. Az osztály egy része azt válaszolta, hogy a tavaszt kedveli a leginkább. Hogy miért? Az út szélén nyíló színes virágokért, amikből illatos koronát lehet fűzni. A fűillatért, és a melengető napsugarakért. A rég nem hallott szavakért, amikor a szüleik végre újra megengedik, hogy kabát nélkül menjenek ki a játszótérre szaladgálni. Az összes többi osztálytársam a leghidegebb hónapokért rajongott. Hiszen akkor jön a Télapó, meg a Jézuska, és velük együtt érkezik az a rengeteg sok ajándék. Ráadásul esik a hó, lehet szánkózni, hógolyózni, hóembert építeni, korcsolyázni. És én? Bizony, teljesen egyedül maradtam a válaszommal, és ez egy cseppet sem lepett meg. Ki az a bolond, aki szereti az őszt? Hiszen ősszel kezdődik újra az iskola, felelések, dolgozatok sorozata. Hetekig tartó szürkeség, otthonülős délutánok. Beköszönt a hideg idő, az esős, rideg őszi idő, amikor pulcsit kell húzni, meg kabátot, meg sapkát. Mindezzel teljesen tisztában voltam. Ahogy a többiek is. Furcsálló tekintettel meredtek rám, a tanárnő pedig nagy mosollyal az arcán nekem szegezte a kérdést: “Mégis miért szereted az őszt, Alina?”. Hogy miért? Ezeregy dolgot fel tudtam volna sorolni, de egész egyszerűen csak ennyit mondtam: “Azért szeretem, mert még sosem láttam.” A tanárnő felhúzta a szemöldökét, és értetlenül nézett rám. Körbefutott a tekintetem a teremben. Ugyanilyen arcokat láttam magam körül. Nem értették. Senki sem értette. Ezért egy mosolyt erőltetve az arcomra, az előző mondatomat javítva hozzátettem: “Mert akkor van a szülinapom.”.
Continue reading →

Hétfő volt, borús, őszi reggel. Riadtan ébredt. Tudta, hogy ez a nap, ez a hétfő most más lesz, mint a többi, de remény, boldogság, izgalom helyett kétségbeesést, keserves aggodalmat érzett. Zavartan körbetekintett a szobájában, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy tényleg „itt és most” van, hogy az álom végetért, nincs tovább. Egy dolgon megakadt a pillantása. Az éjjeliszekrényén feküdt a naptárja, melynek számait az októberi hangulatot jelképező, megsárgult falevelek keretezték, és a szám, melyet mutatott: 20. Beleremegett, érezte, hogy keze libabőrös lesz a gondolattól, mely feléje száguldott, de mielőtt elérhette volna, megrázta a fejét, és elhessegette a körülötte lebegő félelem fellegét, majd belebújt a papucsába, hogy lemenjen a konyhába és elkészítse szokásos reggeli kávéját. Férje még ott feküdt az ágyban. Egy pillanatig megállt, hogy halk szuszogását hallgassa. Ez mindig megnyugtatta kicsit, hiszen ott feküdt az ember, aki szerette, aki bármit megtett volna érte, aki mellett teljes biztonságban volt, akitől két szép gyermeke volt, aki kitartott mellette, még ha azt ő nem is érdemelte meg. De ma nem sikerült, ma érezte, hogy valami nincs rendben. Ezen a szürke reggelen még a kávé sem tűnt finomnak, pedig szerette, már egész fiatal kora óta kávéval indultak a komor reggelek. Szűntelenül egy gondolat járt a fejében, mely már hetek, hónapok, sőt, talán évek óta ott motoszkált valahol mélyen, és most az álom hatására a felszínre tört. Nem volt boldog. Nem kívánhatott volna soha szebb életet magának, de mégsem volt boldog. A gyerekeit imádta, értük élt, a férjét tisztelte, viszont – bár még magának is nehezen vallotta be – nem szerette. Sokszor próbálkozott már érzelmei irányításával, mert akarta, tényleg akarta, de mind hiába. Így hát folytatta a színészkedést, melybe az évek során olyannyira beletanult, hogy még legközelebbi barátnői sem tudták róla, hogy ez csak egy szerep, és valójában, az álarc alatt szenved. Pedig szenvedett. Nem tudott tőle szabadulni, üldözte a tudat, hogy talán már sosem láthatja újra őt. Beleremegett, de maga sem értette, mitől más ez a reggel, mint a többi. Hiszen sokszor eszébe jutott Rick, az első és talán egyetlen igaz szerelme, akit az ágyban nyugodtan alvó Tom miatt hagyott el. De ez most más volt, a megszokott bűntudat helyett most valami sokkal bizarrabbat érzett. Continue reading →

Állt a színpadon, és a rá szegeződő tekinteteket fürkészte. Nem tudott leolvasni róluk az ég világon semmit, csak bamba, kifejezéstelenül üres szempárokat látott maga előtt. Egyedül egy kisfiú nevetett valahol a hátsó sorok egyikében, de ő is csak azért, mert valami izgalmas anyagot vélt felfedezni a széke aljára tapadva. Csak állt a színpadon a síri csendben, és várt. Kezdte egyre szerencsétlenebbnek érezni magát a bohócruhában. Minek kellett egyáltalán elvállalnia ezt a tarka maskarás szerepet?! Ordítani tudott volna kínjában, de tovább játszott. Bús bohóc módjára ácsorgott tovább a nemrég még ide-oda pattogó szívárványszínű labdák között, melyek most, a félhomályban, fakó színnel feküdtek a földön. Beleborzongott, ahogy a hintaló egyet reccsent mögötte, de a közönség meg se rezzent. Már-már lehetetlennek tűnő csend uralta a színházat. Hosszas várakozás után végül megtörte a némaságot egy aprócska zaj. Két tenyér összecsapódásának halk zaja. Az első taps. A bohóc szája, szerepéről egy pillanatra megfeledkezve szélesre húzódott. Elmosolyodott. Büszkén és elégedetten. Öröm töltötte el a szívét, végre úgy érezte, mégis volt értelme, végre a munkája gyümölcse megérett e taps formájában. Hopp, ez már csak a visszhang… Kopp, a gyümölcs fájdalmasan fejbekólintotta…

Continue reading →

Az élet nem más, mint egy út. Egy út, melyre már gyermekként fellépünk; előbb négykézláb próbálkozva, majd újra és újra orra bukva, jobbra-balra segítségért csimpaszkodva. Előbb megtanuljuk, hogyan lehet a testünkkel egyensúlyt tartani, majd – immár biztos lépésekkel – elindulunk a lelki egyensúly felé vezető úton. Az első szakaszban még szűk kis ösvényen találjuk magunkat. Itt meg kell tanulnuk önzetlennek lenni, és megérteni, hogy igaz egyedül kényelmesebb, egy társsal mégis könnyebben haladunk. Úgy, mint gyereket a szerető szülő, egy barát felsegít ha megbotlasz egy fatörzsben, megfogja a kezed ha félsz az éjszaka sötétjében, magához ölel ha fázol, rád mosolyog ha bíztatást vársz. Szíved apró titkait megoszthatod vele, cserébe csak el kell viselned, hogy osztoznod kell vele utadon. Ahogy szíved kitárul, úgy szélesedik életed útja is. Ha elágazáshoz érkezel, neked kell döntened. Csukott szemmel, lelked akaratára koncentrálva kell választanod…s kockáztatnod, hogy esetleg egyedül kell tovább folytatnod. Meg kell értened, hogy mindenki hibázik néha, mindenkit érnek csalódások. A ‘kudarc‘ senki számára sem ismeretlen szó. Meg kell tanulnod, hogy útitárs nélkül sincs lehetetlen. Hogy néha a szél is súghat titkokat, és egy útszéli kavics is lehet gyémánt, ha megcsillan rajta a holdfény. Hogy semmi sem az, aminek látszik, és semmi sem csak fehér vagy fekete. Csak rajtad múlik, hogyan tekintesz az élet apró dolgaira. És ha végre rájössz, hogyan lehet ésszel gondolkodni, és a kicsit is megbecsülni, az élet megtanít szeretni. Utadat egybefonja lelki társad ösvényével, akivel kézenfogva szaladhatsz tovább a végtelenbe. Aki mellett megtanulod, hogy egy pillanat is tarthat örökké, hogy a csend is lehet vallomás, és néha egy pillantás többet ér ezer szónál. Hogy néha, ha két szív egymásra talál, az idők végezetéig képesek egymásba karolva, közös ritmusra tovább táncolni, míg el nem fogy az út a lábuk alól…

[by ann]

Éjszaka. Kiismerhetetlen sötétség. Még egy látó is elvétené lépéseit, nemhogy egy vak. Vak voltam…könnyes szemmel, hazugágoktól megvakítva osontam az árnyak közt. Hallatszott lépéseim tompa, határozott, monoton döngése. Egyre csak haladtam az ismeretlen felé. Nem számított, hogy hová érkezem, csak hogy messze legyek az álmaimtól…az álmaimtól, melyek becsaptak, és magamra hagytak. Remények nélkül egy magányos szív nem sokat ér. Úgy gondoltam, már nem számít mi történik velem. Nem számít semmi. Fájdalom nem érhet, hisz már meghalt bennem minden… Ahogy szűkült a távolság, minden egyre zavarosabbá vált. Az utca fényei már nem is pislákoltak, a gyémántként ragyogó csillagokon kívül semmi fény nem szökött elém. Először azt hittem, csupán a képzeletem játszik velem – mint valami kisgyerekkel, mikor azt hiszi, hogy egy szörnyeteg van a szekrényben, és nem tud aludni – de erőt vettem magamon, és tekintetemmel a sötét utat fürkésztem. Eddig erőtlenül vert a szívem, most azonban egy hatalmasat dobbant. Igen, volt ott valami…valami sötét, kecses alak. És…hisz az lehetetlen…de minek higyjen az ember, ha nem a saját szemének? A lágy vonalak egyszercsak kiszélesedtek, és az emberalakból hirtelen valami egészen más lett. Valami, ami egyszerre sugallt nyugalmat, biztonságot…és félelmet. Continue reading →