Do not stop.

Posted on by

0

 ”It doesn’t matter how slow you go, as long as you do not stop.”

Az élet olyan, mint a testnevelés órai futás. Földing tanár úr mindig azt mondta, hogy mindegy milyen gyorsan futjuk le a kötelező három erdei kört, csak csináljuk meg anélkül, hogy megállnánk.

Hogy felkeverve magad mögött a port végigszáguldod a pályát, hogy mielőbb célbaérj, vagy inkább kellemes tempóban kocogod végig a távot, az a te döntésed. Mindenkinek másképp esik jól. Ez nem verseny. Itt mindegy, hogy mikor éred el a célvonalat, mert mindenkinek külön szalagja van, amit diadalittasan átszakíthat.

Ha vannak céljaid, nem feltétlenül kell hozzájuk időkorlátot rendelned.
Ha úgy érzed, jó úton jársz, ne változtass irányt.
Ha boldog vagy, jól csinálod.

Rose Romantic csodavarroda

Posted on by

2

Ahogy trendivé vált a fotózás, úgy válik most egyre trendibbé az, ha valakinek kézműves hobbija van. Anyukámnak nem volt célja beállni a hosszan kígyózó sor végére, egyszerűen csak unatkozott. Így van ez, ha az ember lánya a hétköznapok nagy részét egyedül tölti. Egy-egy hosszú munkanap után kell valami, ami kikapcsolja – nos, anyukám esetében ez a valami éppen az, ha a varrógépet bekapcsolja. :)

Az egész úgy kezdődött, hogy a kezembe került egy kézzel varrott neszeszer, amit anyum csodálva méregetett. Nekem meg eszembe jutott, hogy régen, amikor mi kicsik voltunk, mennyi mindent varrt nekünk. Volt egy patchwork falvédő az ágyunk fölött, volt lila pöttyös egyenfelsőnk, és volt adventi naptárunk apró kis zsákokkal, amit azóta is minden évben előveszünk. A neszeszerre néztem, aztán anyumra: “Hiszen te is tudsz ilyet varrni.” – szóltam, és azt hiszem, ez a mondat volt az, ami a lavinát elindította.

_MG_9396

Tavaly októberben indult a mánia. A szekrény mélyéből újra előkerült a varrógép, a fiókból a tű, a cérna. Sorban készültek a neszeszerek, tolltartók, zsepitartók, zsákok, amikből a végén annyi lett, hogy már nem fértünk el a lakásban. Nem viccelek, a lakás kicsi, a szabad rakodófelületek száma pedig még kisebb. Mit volt mit tenni, belecsaptunk! Mivel egyelőre a nagyobb lakásba való költözés nem kivitelezhető (bár 22 évemből 12-t azzal töltöttem, hogy kertes házról álmodoztam), maradt a “B” terv: megpróbáljuk eladni azt, ami itthon már nem fér el, és másoknak örömet okozni vele. Hamar létre is jött a facebook oldal, megkezdődött a fotósorozatok gyártása. Ami a névválasztást illeti, anyukám a Rose Romantic mellett döntött. Ez a név tűnt a legideálisabbnak, hiszen nemcsak dallamos, de passzol is a stílushoz, amit képvisel – rózsás anyagok, csipkék, fodrok, romantikus hangulat minden mennyiségben.

Rose

Azóta eltelt egy év, rengeteg tapasztalattal és pozitív visszajelzéssel gazdagodtunk. A Rose Romantic neve mögött egy egész család áll. Egy álmodozó-vágyakozó, igazi otthonszerető család. Anyukám, Eszter szorgalmasan varr. Naphosszat inspirációkat gyűjt, szabásmintákat rajzol, hihetetlen türelemmel és precizitással dolgozik minden egyes darabon. Ha ideje engedi, munka után első útja a rövidáru és hobby boltokba vezet, ahonnan anyagokat, gombokat, gyöngyöket, szalagokat, cérnákat, apró kis díszeket szerez be. Törekszik arra, hogy egyedi maradjon, olyan igazi Rose Romanticos. :)

IMG_7997xAnyukám és Röné, a rénszarvas

Bátyám, Kristóf feladata a grafikai rész – tervezett már névjegykártyát, szórólapot, illetve az ő keze munkája a logó is. Ami engem illet, én vagyok a fotós és a marketinges. Tanulgatom a tárgyfotózást, próbálok nem idegeskedni a téli rossz fényviszonyok miatt, és minél szebb képeket készíteni a varrott holmikról, hogy aztán büszkén mutogathassam a nagyvilágnak, mit tud az én anyukám.

Hogy mindezt jól csináljuk-e, azt mondjátok meg Ti…!

Ha ezek után kíváncsiak vagytok rá, miket készítünk, katt ide.

Hass, alkoss, gyarapíts!

Posted on by

2

Emlékszem, hogy általános iskolában lány létünkre nekünk is épp úgy részt kellett venni a barkácsórákon és fúrni-faragni, falapokat kalapácsolni és satuba szorítani, mint a fiúknak megtanulni varrni és goblenezni. Ez így volt fair. A rajzórákon is együtt ültünk, nagyra nyílt őzikeszemekkel figyeltünk, és követtük a boszorka tanárnő instrukcióit (mertünk volna másképp tenni…). Félreértés ne essék, imádtam a rajzórákat is és Éva nénit is, annak ellenére, hogy a tanárnő úgy nézett ki, mint egy fekete varjú, és néha úgy is viselkedett (mármint rikácsolt). Persze abban, hogy néhány társammal ellentétben én minden alkalommal élvezettel ültem végig azt a heti 45 percet, nagyban közrejátszott az a tény, hogy engem előszeretettel azonosított ügyeskezű bátyámmal, így csupán a vezetéknevem elég volt ahhoz, hogy már az első nap elfoglalhassam a kiskedvenceknek fenntartott trónon előmelegített helyemet. Ettől eltekintve is azt mondom, hogy a rajzórák összességében jók voltak – színeztünk, festettünk, ügyeskedtünk, különböző technikákkal ismerkedtünk meg az évek során. Egyetlen baj volt velük: bár biztos vagyok benne, hogy valamelyest fejlesztették a kreativitásunkat, úgy érzem, a fantáziánknak mégis túl erősen húzták meg a határvonalait azzal, hogy a rajzolás folyamatának önmagában egyszerű és tiszta mivoltát felesleges szabályokkal piszkították.
“Vegyél magad elé egy A4-es lapot és tartsd vízszintesen (azt mondtam vízszint, nem vízesés!); mérj le és húzz be egy öt centis margót (vonalzóval, nem szemmértékre!); húzz egy egyenest a lap közepére (vonalzóval!!); rajzolj rá egy virágot (körzővel, kislányom, körzővel!) és színezd pirosra (mondom pirosra, ne szívárványszínűre!)!”. Talán ezzel sikerült érzékeltetnem, hogy mire is gondolok.

Alsó tagozatos kisdiákként (még a boszorka néni rajzórái előtt) voltam elég kreatív ahhoz, hogy csak úgy gondoljak egyet, és a pokémon kártyák gyűjtése, a felettéb izgalmas matrica- és szalvétacserélgetés, illetve a színes pupák figurák pöckölgetése mellé kitaláljak egy új játékot az osztálytársaimnak: hirdessünk zártkörű rajzpályázatot! Na, mit szóltok? Minden hétre egy téma, 10-20 Ft nevezési díj. Ti rajzoltok, én bírálok, a nyertes pedig a beadott pénzből ajándékot kap. Ha hiszitek, ha nem, az ötletem meg is valósult. Hogy sikert is aratott, azt azért nem mondanám, de két témában összesen 15 rajzot kaptam a kezembe. Meseország és farsang – ez a két egyszerű szó bűvös varázsszóként hatott, beindítva a lányok (akkor még ártatlan) fantáziáját, arra késztetve őket, hogy színes ceruzát és filctollat ragadjanak, és alkossanak. Mondanom sem kell, a fiúk inkább maradtak a pokémon kártyáknál.

Continue reading →

Új fejezet

Posted on by

2

Nemrég egy kedves barátom fotós blogot indított. Mivel nem a szavak embere, nem igazán szeret írni, egy egész estéje ráment arra, hogy pár sornyi blognyitó mondatot megfogalmazzon. Azzal bíztattam, hogy mindig mindent elkezdeni a legnehezebb. Megtenni az első lépést. Egy blog esetében eldönteni, hogy kihez szólsz, milyen stílusban, és mit is szeretnél neki mondani. Most úgy érzem, nemcsak elkezdeni, hanem újrakezdeni is hatalmas feladat. Nem is szeretném túlbonyolítani a dolgokat. Újra itt vagyok. Új köntösbe bújt a blog is, és higgyétek el, én is. Írnám, hogy lelkes vagyok, tele ötletekkel, de ezt úgysem hinné el nekem senki (aki ismer), ezért inkább csak ennyit mondok:
Sziasztok! :)

Utolsó pillanat

Posted on by

1

20120724-143351.jpg

Egy óra van a képen. Bronzos vonalai megcsillannak a fényben. A mutató vigyázállásban áll, a 12-es számot célozza. Elhiteti, hogy mindjárt jön a következő pillanat. Csak egy kicsit várj, légy türelmes, és az apró nyilacska átvánszonorog a másik számjegyre, ígérem. Hiszen az idő nem áll meg. Valóban azt hiszed?

A betonon ülsz, perzsel a nap. Körülötted mindenki rohan, siet, szalad. Kisgyerekek kergetőznek a téren, biciklikerék gördül el melletted, autó csikorog, busz nyikorog, pöfékel a megállóban, aztán megy tovább. Mindenki mozgásban van, csak te ülsz mozdulatlanul, kezedben a kopottas fényképpel. Meredten nézed az órát, és az óra pimaszul visszapillant rád. Várja, hogy megfejtsd, vajon van-e tovább. Vajon lesz-e következő óra, perc, másodperc. Moccan-e még a mutató? Vagy csupán te szeretnéd ezt képzelni? Megszoktad, hogy az óra ketyeg. Ez a dolga. Mutatja az időt, végtelen köröket szaladva a számlapon. Kattog a mutató, miközben te beszívod és kifújod a levegőt, érzed a pulzusodat, ahogy a vér csorog az ereidben, ahogy a szíved dobban minden másodpercben. De mi van akkor, ha az óra megállt? Ha hazudik a kép, és csupán elhiteti veled, hogy minden rendben megy tovább? Mi van akkor, ha lemerült az elem, ha kicsúszott a helyéről egy apró kis alkatrész, és nincs tovább?

Szemben a buszmegállóban egy öltönyös férfi toporog, karórájára pillant, az utat figyeli, újra az órára téved a szeme, majd a távolt fürkészi. A buszra vár, mintha az élete múlna rajta, de a busz késik. Nem meglepő, csúcsidő van, a forgalomtól tömött minden utca. A férfi siet. Tehetős üzletembernek látszik. Minden bizonnyal egy üzleti tárgyalásra igyekszik, ezért olyan fontos, hogy ne késsen.

Gondolod? Ez csak egy kép, amit magad előtt látsz. Egyetlen pillanat, amiből te kész történetet szősz. Eszedbe sem jut, hogy lehet másképp. Talán éppen az édesapjához siet a kórházba, hogy még egyszer, utoljára láthassa azt az arcot, mely egész életében mellette volt. Talán a kislánya táncfellépésére igyekszik, hogy a büszkeségtől elérzékenyülve, tekintetével végigkísérhesse az első lépéseket. Munkát és kötelességeket felretéve megy a szíve után. Ezeregy opció, keserű-édes lehetőségek, és a te agyad mégis a legegyszerűbbet választja: öltönyben van, akkor biztosan a munka az élete, és amiatt siet. Ez a legkézenfekvőbb, más nem is lehet.

Amit a kezedben tartasz, szintén csak egy kép. Várod, hogy moccanjon a mutató, hiszen ez egy óra. Ez a dolga. Fel sem merül benned, hogy talán már nem működik. Talán már akkor sem mozdult, amikor ez a kép készült róla. Mégis, szinte várod, hogy játsszon veled. Várod, hogy moccanjon már végre az az istenverte mutató, ahogy kell. Végezze a dolgát. Hazudjon, s te szívesen elhiszed minden szavát. Ha kell, verjen át. De nem teszi. Hiába rázod a kezedben tartott papírdarabot, nem változik semmi. Ez nem egy film, hogy gombnyomásra változzon a képkocka. A mutató nem mozdul. Se előre, se hátra. Ennek a történetnek vége. Megállt az idő, örökké annak a bizonyos utolsó percnek a kalitkájába zárva.

Mindannyiunk életében vannak olyan pillanatok, melyek úgy érezzük, örökké tartanak. És mindannyiunk életében van egyetlen olyan pillanat, mely után nincs több. Egy utolsó lélegzetvétel, utolsó szívdobbanás, utolsó másodperc, és nincs tovább. Lemerült az elem. Félrecsúszott egy apró kis alkatrész. Az óra megállt.

20120724-145035.jpg

Az Ősz

Posted on by

1

Sétáltam a parkban, és szembesétált velem az Ősz.
Amióta az eszemet tudom, az ősz a kedvenc évszakom. Egyszer, még általános iskolás koromban a tanár néni megkérdezte az osztályt, melyik évszakot szeretjük a legjobban, és miért. A válaszon már akkor sem lepődtem meg. Az osztályom fele gondolkodás nélkül azt felelte: nyár. Persze. A gyerekek örök kedvence a nyár, hiszen akkor nincs iskola. Nem kell tanulni, se házi feladatot írni, viszont annál többet lehet bicajozni, fagylaltot nyalni, és a tóparton sétálni. Az osztály egy része azt válaszolta, hogy a tavaszt kedveli a leginkább. Hogy miért? Az út szélén nyíló színes virágokért, amikből illatos koronát lehet fűzni. A fűillatért, és a melengető napsugarakért. A rég nem hallott szavakért, amikor a szüleik végre újra megengedik, hogy kabát nélkül menjenek ki a játszótérre szaladgálni. Az összes többi osztálytársam a leghidegebb hónapokért rajongott. Hiszen akkor jön a Télapó, meg a Jézuska, és velük együtt érkezik az a rengeteg sok ajándék. Ráadásul esik a hó, lehet szánkózni, hógolyózni, hóembert építeni, korcsolyázni. És én? Bizony, teljesen egyedül maradtam a válaszommal, és ez egy cseppet sem lepett meg. Ki az a bolond, aki szereti az őszt? Hiszen ősszel kezdődik újra az iskola, felelések, dolgozatok sorozata. Hetekig tartó szürkeség, otthonülős délutánok. Beköszönt a hideg idő, az esős, rideg őszi idő, amikor pulcsit kell húzni, meg kabátot, meg sapkát. Mindezzel teljesen tisztában voltam. Ahogy a többiek is. Furcsálló tekintettel meredtek rám, a tanárnő pedig nagy mosollyal az arcán nekem szegezte a kérdést: “Mégis miért szereted az őszt, Alina?”. Hogy miért? Ezeregy dolgot fel tudtam volna sorolni, de egész egyszerűen csak ennyit mondtam: “Azért szeretem, mert még sosem láttam.” A tanárnő felhúzta a szemöldökét, és értetlenül nézett rám. Körbefutott a tekintetem a teremben. Ugyanilyen arcokat láttam magam körül. Nem értették. Senki sem értette. Ezért egy mosolyt erőltetve az arcomra, az előző mondatomat javítva hozzátettem: “Mert akkor van a szülinapom.”.
Continue reading →

Growing up is hard to do

Posted on by

1

Emlékek vihara, viharok emléke.

Nézem a templom kőfalait, mintha most látnám őket először. Vagy utoljára. Esőcseppek koppannak a fák levelein, feltámad a szél. Jólesik ismeretlenként figyelni a megszokottat, és meglepődni azon, hogy egy-egy csepp a tető ellenére arcon talál. Váratlanul ér a hideg érintés, először is, másodszor is. Egészen beleremegek. És közben valamiért elkezdek sírni.

A szobámban matatok. Rajztábla, hófehér papírlap, színes filctollak, ceruzák, radír. Takaró, kapucnis pulcsi, zokni, párnák. Indulásra kész. Ki az ajtón, egyenesen előre, aztán jobbra. Csüccs. Fel a kopott lila padra, kapucni a fejre, zokni a lábra, takaró alá kucorodva. Egy, kettő, három. Tudom, hogy jössz. Várom. Felnézek, a felhők sötétednek, az idő egyre hűvösebb lesz. Szapora léptek hallatszódnak, mindenki siet, míg én egy helyben ülök és egyszerűen csak élvezem. Kényelembe helyezem magam, majd ceruzát ragadok, és nekiesek. Elképzelem. Vonalakat rajzolok, majd kiszínezem. Aztán végre megérkezik. Egy csepp. Két csepp. Nézem, ahogy egyre pettyesebb lesz a papírom, elázik tőle a rajzom…és mosolyra szalad a szám széle. Csak arra tudok gondolni, hogy soha nem szeretnék máshol elázni, csakis itt. Az erkélyemen. Mert itt, a lila padon ülve lehet a legjobban az esőtől nagyra nőni.

Egyre jobban szakad odakint, de egy cseppet sem bánom. Körülnézek, és azon töprengek, mennyi minden változott. Néhány fát kivágtak már rég, néhány pedig úgy megnőtt, hogy már alig látni át az út túloldalára. A hatalmas lombkoronák takarják a szem elől a régi kilátást. Régen üveg keretezte a képet, és kőpadlón álltam. Mára eltűnt az üveg is, a kő is, épp úgy, ahogy a lila pad. Már mind a múlté. Csak a templom ugyanaz, és az eső, amit annyira szeretek. Nézni, hallgatni. Érezni. Az otthon hangulata. A emlékekkel átitatott biztonság.

Eszembe jut a bőröndöm. A barna, gurulós bőröndöm, ami az előszoba kövén állva arra vár, hogy holnap újra átlibbenhessen a küszöbön, legördülhessen a harmadikról, és vonattal száguldjon egy másik városba. Egy másik életbe. Most úgy érzem, vitába szállnék vele. Mert jön az ősz, jönnek az esők, és én nem akarok máshol ázni, nem akarok más ablakban ülve, takaró alá kucorodva esőt nézni, mert…sehol nincs ilyen illata, mint itthon. Mert itt, a lila pad helyén ülve lehet a legjobban az esőtől nagyra nőni.

A legnehezebb dolog rájönni arra, hogy már nincs hová nőni.

Csak szenvedéllyel!

Posted on by

1

Azt mondod, érdekel a fotózás, én pedig csodálkozva nézek rád. Igazán? Azt mondod, szeretnél olyan szép képeket készíteni, mint amilyeneket nálam látsz. Hát kérdem én…mégis miért nem teszed?

Mostanában az a tapasztalatom, hogy az emberek hajlamosak azt hinni, jó képek csak komolyabb, tükörreflexes gépekkel készülhetnek. Az ismerőseim sorra fordulnak hozzám segítségért, hogy mégis melyiket válasszák, melyiket ajánlom. Tény, hogy ezek a (fél)profi gépek sokkal jobb minőségű képek készítésére alkalmasak, mint kompakt társaik, de hogy szép képeket csak ilyen fényképezőgépekkel lehet csinálni, az bizony tévedés.

Tizenhat éves koromban kezdett el érdekelni a fotózás. Az első szárnycsapásaim alatt nem más volt a társam, mint egy egyszerű Sony-Ericsson mobiltelefon. Rákaptam a fotózás művészetének ízére, és a saját magam különböző pozíciókból való fényképezgetése után hamar magával ragadott ez a világ, a különböző hangulatok, szokatlan pillanatok megörökítése, színek, színek minden mennyiségben, bármikor.

Ha mentem valamerre, fotóztam. Ha otthon ültem, fotóztam. Ha történt valami, fotóztam. Ha nem, hát elővettem a gépet, és fotóztam. Ekkor már a bátyámtól egyre gyakrabban kölcsönkért kompakt Casio volt a segítségemre. Tizenhét voltam, mikor megkaptam életem első saját fényképezőjét, egy kompakt Olympus FE230-at. Szülinapi ajándék volt, a legjobbkor. A fotózás iránti szenvedélyem és szeretetem ekkor teljesedett ki, ekkor voltam a kreativitásom csúcsán. Nem voltak tökéletesek a képeim, de ez nem is igazán érdekelt. Nap mint nap kezembe vettem a gépemet, mert élveztem – és csak ennyi számított. A képek mennyiségi gyarapodása persze felgyorsult, és ezzel egyidejűleg megjelent a nagy Photoshop- és Flickrmánia is. Mindenhova magammal vittem a fényképezőmet. Otthon, tanulás után (és olykor helyette is), éjszakába nyúlóan szerkesztettem a képeket. Képmániásnak neveztek, és igen, az is voltam. Naponta töltöttem fel újabb és újabb fotókat Flickr-re. Nézegettem a többi nagyszerű fotós munkáit. És álmodoztam.

Én nem mondom, hogy nem jó, ha valaki arra vágyik, hogy fotózhasson. De nem kell feleslegesen százezreket kidobni az ablakon azért, hogy aztán a polcon porosodjon a gép. Mindent az elején kell kezdeni, kis lépésekkel haladva felfelé a lépcsőn. Kompakt gépe mindenkinek van otthon. Neked is. Hát ragadd meg, és próbálgasd, hogy mire képes! Aki egy ilyen kis géppel sem élvezi a fotózást, az nem fogja egy nagyobbal sem. Hiszen a kompakt egyszerű, sok tudományt nem igényel. A tükörreflexes bonyolult, tanulni kell, gyakorolni, különben úgy végzi, mint mondtam: a polcon porosodva…

Példának megemlíteném Regős Ingridet. Ő egy tizenkilenc éves fotós lány, aki mára eljutott odáig, hogy portréfotózást is vállal. Érdemes nézegetni a képeit, és egy kicsit elgondolkodni, Ingrid ugyanis nem mással, mint egy kompakt Olympussal fotózik. A képei mégis csodálatosak.

Ami engem illet, már évek óta egy Canon 450D boldog tulajdonosának mondhatom magamat. Mielőtt saját gépet kaptam, bátyám Canonjával ismerkedtem, így nem ért sokként, hogy egy tükörreflexes mennyivel más kategória. Gyakoroltam anno azzal is, ahogy gyakorlok még a mai napig is, a sajátommal. Tapasztalom, próbálgatom. Nem tartom magamat fotósnak. Csak egy lány vagyok, akinek a fotózás a legfőbb (talán egyetlen) hobbija. Mostanság kevesebb képet készítek, elmúlt az a nagy tűz, ami pár éve volt, de a szenvedély megmaradt. Ahova tudom, viszem magammal a gépet, ha más nem, megörökítem a kirándulásokat, nyaralásokat, baráti összejöveteleket. Fotózok most is, ahogy régen tettem, és ahogy a jövőben is tenni fogom. Fotózni fogok akkor is, ha kimegy a divatból.

Annyit szeretnék csak mondani: a gép egymagában nem elég ahhoz, hogy egy kép szép legyen. Kell hozzá maga az ember is. Két szem, mely képes arra, hogy a különleges pillanatokat észrevegye. A fényképező csak egy eszköz, hogy mindezt sikerüljön megörökíteni.

Naplóhiány

Posted on by

1

A hétvége nagyszerű volt, valóban. Csakhogy a lány végleg elveszett. Annyi mondandója lenne, annyi mindent megosztana, de ha kérdezik sincs kedve válaszolni. Csak felületesen, félszavakkal, a lényegtelenebbik oldaláról megközelítve. Mert ez most nem olyan, amit szavakkal ki lehetne fejezni, el lehetne mesélni, vagy le lehetne írni. Ezt csak ő érzi, meg az a másik, akivel mostanában olyan sok időt tölt. Más nem értheti, és talán nem is kell, hogy értse. Elég, ha a világ annyit tud, hogy boldog. A többit pedig nem szeretné most senkinek se megsúgni, mert nem érdemes. Elég, ha ő tudja, amit tud. Azok a meseszerű képek egytől-egyig elraktározódnak az emlékezetében, csak attól fél, hogy nem elég mélyen. Hogy a jelen pillanat gondolatait megkoptatja majd az idő. A simogató szavakat elviszi a szél. Visszhang kéne, kőbe vésett vonalak, hogy örökké emlékezzen arra, ami most van, hogy örökké ott csengjenek fülében azok a dallamos mondatok. Le kéne írnia. Igen, bizony. Úgy, ahogy régen is tette. Úgy, hogy ha majd egyszer visszaolvassa, a kacskaringós vonalak leszaladjanak a papírról, és képpé formálódjanak a szeme előtt. A lány elcsendesedett, a naplójára vágyott. Egy kis füzetre, amit nem láthat más. Amibe feljegyezheti a gondolatait, amiket nem akar senki másnak elárulni, csak egyetlen egy embernek az egész földkerekségen: saját magának.